A koronavírustól és a 2022-es választási kampány kezdetétől gyötört magyar társadalmat két botrány rázta meg (vagy: föl) az elmúlt hetekben. Névvel-arccal beazonosítva: Szájer József brüsszeli, járványszabályokat sértő ügye és Demeter Szilárd a holokausztnak új szereposztást nyújtó (nagy)dolgozata, amelyben a faji alapon egy népet – nevezetesen a zsidót – elpusztító Hitler szerepét egy holokauszt-túlélőre, Soros Györgyre osztotta, s a tétet még tovább emelve, a magyar zsidóság megsemmisítésben meghatározó funkciót betöltő magyar népet (országot, társadalmat) ma a zsidók sors(talanság)ával kínálta meg. (Ha kis számban is, de még élnek, akik a bőrükön tapasztalták meg a holokausztot, de magam is közéjük sorolom, mert idősödvén, visszatekintve a saját életemre, úgy gondolom, hogy apám Bergen Belsen-i „nagy utazása” – „államköltségen”, ahogy szerette mondani –, s anyámnak a mátyásföldi fáskamrában eltöltött 1944–45-ös hónapjai már születésem előtt kijelölték – az összes hátrányával, de előnyével is –, hogy ki leszek, lehetek.)
Írásomat poétikai szempontból az elején kénytelen vagyok kizökkenteni a sodrából, egy a tartalma szempontjából lényegtelen, de a mai közdiskurzus szempontjából – sajna – annál meghatározóbb körülmény miatt. Ezt a cikket a Magyar Nemzetbe fogom elküldeni (ha befejeztem, keresek kapcsolatot, email-címet), s ha ott nem közlik, akkor az írásaimat gyakran szemléző Mandinernek ajánlom fel publikálásra. S majd utána? Ezen most hadd ne törjem a fejem, ha azt tenném, neki sem foghatnék, s már önmagamat csak nem cenzúrázom.
Két okom is van a – lehet – szokatlan fórum választására.
E két orgánum kiemelt figyelmet szentelt annak, hogy „Kőbányai János, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője elítélte a szerencsi pótválasztáson az antiszemita ellenzéki jelölt – Bíró László – mögötti szivárvány lefedettségű felsorakozást”, valamint azt, hogy ezt a (bűn)tettet az ellenzék 2020-as NER-leváltó igyekezete szempontjából legitimációvesztésnek ítéltem. Sőt, írásomnak nagyobb nyomatékot adva, a függelékében lelepleztem az egész az ellenzéki (szocialista-liberális) sajtót is – a jelenség természetét ábrázolandó –, amely kritikus véleményemet, demokratikus imázsa ellenére, kicenzúrázta a nyilvánosságból. (Majd amikor az Index révén mégis átütöttem a nyilvánosság falát – „Ezen az áron nem kell a kétharmad megszüntetése” 2020. okt. 7. – a Hvg, vezérhajó véleményrovat szerkesztője cenzúráját esztétikai okokkal indokolta – influenszer Facebook-oldalán kétszer is, nemes egyszerűséggel, megszólalásomat „szarnak” minősítve, noha megnyilvánulásából minden további kritériumot kispórolt.)
Mindezt nemcsak azért kell itt előrebocsátani, mert Demeter Szilárd új szereposztásáról a véleményemet szeretném beemelni a közdiskurzusba, amidőn a szerencsi antiszemita mögé való felsorakozást nehezményező megszólalásommal – ahogy ezt expressis verbis meg is kaptam: kiiratkoztam (mint egy nagytekintélyű véleményvezér megírta) a „jobb” (a szocialista-liberális) sajtóból. Hanem azért is, mert a jobboldali médiumtér a Demeter Szilárd akcióját illető bírálatokat rendre azzal söpörte le, hogy a kritikus illetők hol voltak (álltak), amikor, Bíró Lászlóról kiderült, hogy antiszemita? (Ama – „szar” – elemzésem azzal is foglalkozott, hogy sem antiszemitizmusa ürügyei, sem megbánása nem, hogy komolynak nem tekinthetők, épp ellenkezőleg: zsidóellenes érzelmei és szocializációja példás bizonyítékául is szolgáltak.)
Azonban nekem igazolható az alibim! Megérte (?!?) – a nem kósernek minősített – Index-közlés, hogy hivatkozhatóan kockáztattam szabad értelmiségi státuszom megőrzéséért. Ezért engem – hitelesen – meg kell (illene) hallgatni a Demeter Szilárd nevével fémjelzett konfliktuscsomóponton. Nemcsak szamizdat szinten – három jegyzetet is írtam a Múlt és Jövő Online-on, hasonló nyomothagyási okokból – hanem a közdiskurzus szélesebb mezőin is. Ez a második, a fontosabb okom, amiért a Magyar Nemzet szerkesztőihez és közönségéhez fordulok. Ugyanis ha valamit fel kellene robbantani – legyen pozitív hozadéka a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója közénk hajított fürtös bombájának –, az a különböző (ne szépítsünk: csak kettő) „kulturális erőterek” közötti átjárhatatlanság gátja, amely folyamatosan szétkaristolja a magyar kultúrát és „kollektív emlékezetet” – noha az a kettő versengő-vitatkozó egésze.
A füstös, leomlott falak mögül előlépni és végre nem a sarkos skatulyákra dobozolt médiumokban önkielégíteni azért is sürgős lenne, mert a magyar kultúráért felelős kormánybiztos olyan szintet lépett, amely – éppen az általa metaforának használt holokauszt lényegének megfelelően – apokaliptikus szférába hatolt. Ugyanis most már nem a senki által nem vitatott rettentő szerepújraosztás ténye és tartalma lenne a „téma”, hanem a recepciója – amely végzetesebb, mint az eredeti, lehet, csak punkoskodó pukkasztás.
S még sietve az igazoló jelentésemhez: Igen, a Gyöngyösi Márton antiszemita parlamenti beszéde ellen is felléptem – „Mi a magyar, ki a zsidó? Tiszaeszlár és Gáza között félúton”, Népszabadság, 2012. december. 5. –, és talán ez is idetartozik: Orbán Viktornak az MTK pályaavatóján elmondott, a magyar zsidóság szerepéről és elpusztításáról is megemlékező empatikus beszédét is teljes terjedelmében közöltem (amit ő kedves levélben nyugtázott) – Múlt és Jövő 2016/4. –, miután a pályán fültanúként komoly hatást tett rám – sajnáltam, hogy apám már nem hallhatta –, ugyanakkor mind morálisan, mind szakmailag felháborított, hogy a so-called szabad sajtó csak az ellene felharsanó füttykoncertről számolt be. Ezt ős-MTK-drukkerként szégyelltem –, ezért néhány előfizető elvesztése árán is ragaszkodtam, hogy ez a felemelő dokumentum fennmaradjon a történelem számára.
A hosszas expozíció után a lényegre térve: Demeter az emberi kultúrának az alapszerkezetét igyekezett aláaknázni, s majd megyújtva a kanócot, „visszavonásba” szelelni. Azonban a „szél el lett vetve”, a „vihar-aratás” elől nem lehet eloldalogni. Ezt látszik bizonyítani a Demeter mellett felsorakozó publicisták, bloggerek és kommentelők hada. A fogalmak, szavak jelentésének korróziója már rohamos tempóban végzi szétrohasztó munkáját. Azaz pukkanása nem légüres nullás lisztbe történt. És ez a folyamat – és nem az ő személye – a megbocsáthatatlan. S mindez megtetézve egy szintén apokaliptikus korszakban – a koronavírus testileg és lelkileg elgyengítő immunválságában történt.
Nembeli lényegünk talapzata az elbeszélés elmondani tudása, s az emlékezetbe homogenizása. (Ez később – a Biblia epikája nyomán – az irodalomban jegecesedett ki, vagy inkább – sajnos – szakosodott el.) Az elbeszélésnek – ezt már az általános iskolában megtanultuk – van ideje és vannak szereplői. Antigoné és Kreón, Bánk bán és a „gaz meráni”, vagy Kossuth Lajos és Haynau szerepe nem felcserélhető. Ha ez megtörténhet, minden jóvátehetetlenül odavész.
A magyar televényből „kiszántott” zsidóság maradékának, all after all ittmaradásának egyetlen legitimációja van (a túlélők fele 1945 és 1956 között elhagyta az országot és más nemzetekhez, nyelvekhez, kultúrákhoz csatlakozott): hogy a földbe, ahonnan gyökerestül kitépték, visszaboronálják. Megélje, s döntésével-életével hitelesítse a visszafogadást, ami a közös gyászmunka alapja. S ez lett volna szerintem a „kiszántó” társadalom érdeke is, hogy megszabaduljon, kigyógyuljon a holokausztban betöltött szerepének traumáiból. (Melyről Pokorni Zoltán minapi könnyei oly igazul és hitelesen hoztak hírt a „múltnak nem is olyan mély kútjából”.) A gyászmunka a Kádár-korszak mélyhűtött antidemokratizmusa okán lehetetlen volt, a rendszerváltás kora (1988–2018) pedig a napi- és pártpolitika mocsarába süllyesztette a felszabadító megbékélést. Lehet, az idő és alkalom végleg elmúlt. Tragikus szomorúsággal ezt tudomásul vettem. Azt azonban már végképp nem vehetem tudomásul, hogy az ország, amelynek a kultúrájáért, s elsősorban nyelvéért, s e nyelv tartományaiban végzendő feladataimért itt maradtam – izraeli feleségem őszinte értetlensége dacára –, a nyelvet és az azon kifejtendő mondandóimat is megtagadja, lerombolja, s ezzel végleg legitimitás-hiányossá fokozza le (jelen)létemet.
A Demetert bírálók egyik legfontosabb sarkantyúja, hogy „mongyon le”, váltsák le. (Szájer József – az övéhez nem is mérhető, valóban csak hibája – nyomán minden tisztségéből egy nap alatt mentesült.) Én író vagyok, vagy ami ezzel majdnem egyenlő: tanú. Mi dolgom állami tisztségek elosztásával?
Az én dolgom, hogy a „mennyiségiből minőségivé” roppant történet hátterét föltérképezzem, s a jelentőségét megérzékítve följegyezzem, hogy mindez bekövetkezhetett.
Hogy ennek fényében mindenki értelmezze, döntse el, hogy van-e vagy nincs „honja e hazában.”
Nagybörzsöny, 2020. december 7.
***
Mint a föntiekből látható, ez az írás nem a NER zászlóshajó médiumokban jelent meg, akik boldogan és azonnal hírt adtak, amikor a NER ellenes aniszemita mögötti felsorakozást elítéltem, de mint látható – a sajátjukéval már nem ez a helyzet. A Magyar Nemzet Vélemény rovatvezetője és főszerkesztője sietve, két levélben is magyarázták, hogy miért utasítják el. Leveleik hangja, kulturáltsága, s a beléjük fektetett munka – ezt nyugtáztam is nekik – messze meghaladta az általuk szerkesztett újság publicisztikái színvonalát. A Mandiner főszerkesztője válaszra sem méltatott. Hasonlóképp a Hvg véleménygazda sem, akinek már csak érintettsége okán is elküldtem ezt az írást – amely mint a tengerbe vetett message in the bottle azóta is sodródik a nyilvánosság szárazföldje felé.
A Vendégoldalon megjelenő publicisztikák nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
