Viribus unitis – ezt betűzgettem ki gyerekként a családi ereklyeként őrzött, ezüst Ferenc Jóska-ötkoronás pereméről. Az érmén látható agg uralkodót egy hosszú élet kudarcai, tragédiái vezették arra a felismerésre, hogy EGYSÉGBEN AZ ERŐ. Mint tudjuk, az egység halála után szertefoszlott, birodalma darabjaira hullott. Egy évszázad kellett hozzá, hogy az egymással rivalizáló, ellenségeskedő kis országok sérelmeiket és kétes sikereiket meghaladva egy nagyobb egység keretében ismét egymásra találjanak. Reményeink szerint.
Van mitől félnie Orbán Viktornak!
A magyar ellenzéknek egy bő évtized kellett ahhoz, hogy végre eljusson a vén király bölcsességéhez. Az orbáni „centrális erőtér” mostanáig remekül működött, a Fidesz–KDNP-tömbtől jobbra-balra álló, osztódással szaporodó ellenzéki pártocskák az egymással való versengéssel és gyalázkodással voltak elfoglalva. Orbán csak hátradőlt karosszékében, és egy kávét kért, majd rendre besöpörte az újabb kétharmadot.
Most azonban talán valami megváltozott. A 2019-es önkormányzati választások során sok helyen nem várt (vagy nagyon is várt?) sikert hozott az ellenzéki együttműködés. December végén végre hivatalosan is létrejött a parlamenti ellenzéki Hatok paktuma, amelyben megegyeztek, hogy egymással összefogva közös jelöltlista állításával indulnak neki 2022-nek. A képviselőjelölteket a szimpatizánsok között tartott előválasztások alapján választják ki, ahogy a közös miniszterelnök-jelöltet is. A választópolgárok többsége pozitívan fogadta ezt az elhatározást, ami a decemberi közvélemény-kutatások (a Medián és az Idea felmérései szerinti) eredményeiben is megmutatkozott: a Fidesz–KDNP támogatottsága hosszú-hosszú idő után először a közösen indulóké alá esett.
Van tehát mitől félnie Orbánnak! Az összefogás győzelemmel kecsegtet, egyes politikusok és elemzők már kétharmados parlamenti többségről ábrándoznak… De vajon most mi dőlhetünk hátra kávét kérve? Aligha!
Baloldali dominancia
Nézzük meg egy kicsit közelebbről az összefogást. A hat párt közül öt, a DK, az MSZP, a Párbeszéd, az LMP és a Momentum (az egyébként meghaladott, de a közvéleményben erősen gyökerező besorolás szerint) baloldalinak tekinthető. Jobboldalon csak a Jobbik áll, nevéhez híven. Sőt, főleg a neve miatt, hiszen „jobboldaliságát” szavazói tekintélyes hányadával együtt elorozta tőle a Fidesz, szélsőségeseit leszakította a Mi Hazánk. Ez (szerintem) nem feltétlenül baj, de tény, hogy a Jobbik identitása meggyengült, útkeresése most is folyik – ez látszik korábbi támogatottságának számszerű csökkenésével.
Az új szövetség tehát erősen baloldali dominanciájú. Legnagyobb tagsággal, szervezettel, társadalomba való legnagyobb beágyazottsággal és a legnagyobb nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező pártja a Demokratikus Koalíció (6–11 százalék), Gyurcsány Ferenc csapata. A Momentum ugyan a felmérések szerint százalékosan hasonló támogatottsággal bír a lakosság körében, de az alacsonyabb fokú szervezettség és a politikai tapasztalat hiánya miatt aligha válhat dominánssá. Az LMP eltűnőben van, karakteres vezetője nincs, támogatottsága alig mérhető. Tagja még a szövetségnek a Párbeszéd, amelynek ugyan – ügyes korábbi paktumok eredményeképpen – három parlamenti képviselője és egy főpolgármestere is van, támogatóinak száma nagyjából a párttagságéval azonos, vagyis egy kézen megszámlálható. Nem véletlen, hogy az erősen leépült MSZP-vel közösen szerepel, de még egymásba kapaszkodva is csak 3 és 7 százalék között mérik őket.
Ez a szövetség nem képezi le az ellenzéki szavazók teljes táborát. A balliberális pártok és a korábban szélsőjobb Jobbik között ugyanis egy nagy lyuk tátong: hiányoznak a jobbközép, mérsékelt konzervatív és nemzeti liberális politikai nézetű szerveződések, pártok! Nem kapnak benne képviseletet azok a választópolgárok, akik a rendszerváltás után a „nyugodt erő”, a nemzeti-polgári hagyományok híveként egyformán viszolyogva nézték a választási vereségét elismerni nem bíró, a sajtó döntő részét birtokolva a kereszténységet-nemzeti érzést folyamatosan sértegető, az első demokratikusan választott kormány ellen hisztérikusan hergelő, sőt megdöntésére a taxisblokáddal kísérletet is tevő balliberálisokat, mint a kommunistából a rablóprivatizáció révén kapitalistává átvedlő korábbi kádereket.
Ezt a csoportot szokás „Fidesz-árváknak” is nevezni: ők azok, akik jórészt a „Polgári Magyarország” márkanévtől megtévesztve váltak Fidesz-szavazókká, de mára tekintélyes részük kiábrándult a valóságos arcát kendőzetlenül megmutató vezérből és oligarcháiból. Ugyanakkor ők azok, akik nem fognak egy, a Gyurcsány–Dobrev klán által vezetett, baloldali-liberális dominanciájú csapatra szavazni. Mekkora lehet a számuk az össznépességben? Nem tudjuk pontosan, de a fideszes szavazótábor korábbi létszámát ismerve és az azóta az elsősorban a Jobbik rovására történő átrendeződést is figyelembe véve a leszakadók száma milliós nagyságrendűre tehető. A korábban hivatkozott decemberi közvélemény-kutatások szerint 32 százalék a tartózkodók–nem nyilatkozók aránya. A Fidesztől leszakadókat ebben a táborban kell keresni, arányukat 8–10 százalékra becsülöm. A választás sorsát ez a csoport fogja eldönteni! Ha az ellenzéki koalíció mellett szavaz, akkor szinte biztosra vehető a győzelem, de ha otthon marad, akkor kétséges lesz.
A sikerhez tehát szükség lesz a valóban teljes körű ellenzéki összefogásra, vagyis arra, hogy a Hatok megegyezésre jussanak a polgári-konzervatív politikai szervezetekkel. Ha ez elmarad, ha nem változik az egyoldalú balliberális dominancia, akkor Orbán mesterterve könnyen valóra válhat, sikerül az ellenzéki összefogás „moslékkoalícióját” összegyurcsányoznia, főleg, ha a közös miniszterelnök-jelölt is a DK-s vezető családjából vagy belső köreiből kerül ki. Ez esetben ugyanis a jobbközép szavazók döntő része kihagyja a választást, de lesz, aki inkább ismét Orbánban látja a kisebb rosszat. Nincs mese, a baloldali politikusoknak nemcsak a Jobbik-békát, hanem a jobbközépet is le kell nyelniük a cél érdekében!
A jobbközép, polgári paletta
Melyek azok a politikai pártok vagy mozgalmak, amelyek a polgári, jobbközép szavazókat képviselhetik? Márki-Zay Péter, a jobboldali Fidesz-ellenzék karizmatikus személyisége már korábban létrehozta Mindenki Magyarországa Mozgalmát (MMM), amely fő feladatának az ellenzéki erők koordinálását, a legalkalmasabb jelöltek segítését tűzte ki céljául. Ezt a fontos szerepét most is betölti, de az elmúlt években nem vált, ilyen formában nem is válhatott meghatározó politikai erővé. Márki-Zay jelezte, hogy az ellenzék miniszterelnöki előválasztásán vállalná a megméretést. A hódmezővásárhelyi polgármester sokak számára jelenti a reménységet, hiszen „ő tanított meg bennünket győzni” a reménytelenségben és a totális ellenszélben, Dávid Góliát ellen. Mégis talán jobban erősítené a pozícióit, ha nemcsak egy tágabb körvonalazású mozgalom, hanem egy határozott politikai programmal rendelkező párt állna mögötte.
Gémesi György, a jobbközép politika régi harcosa 2016-ban alapította meg a szintén ellenzéki, jobbközép-nemzeti identitású Új Kezdet (ÚK) nevű pártját elsősorban kisebb települések vezetőit, polgármestereit beszervezve. A 2018-as választásokon az LMP-vel közösen indulva Hohn Krisztina, a párt jelenlegi elnöke listáról mandátumot szerzett a parlamentben. Gémesi nyilatkozata szerint a 2022-es választáson önálló jelöltekkel szeretnének indulni. A párt támogatottsága százalékkal nem mérhető, de jó lenne, ha a benne lévő erő és tapasztalat nem veszne el!
Végül, de nem utolsósorban következik az ÚVNP, amelyet Pálinkás József egykori fideszes miniszter, későbbi akadémiai elnök neve fémjelez. A professzor személyében is jól példázza a Fideszből kiábrándult magyar vezető értelmiséget: sokáig a polgári irányvonalat támogató Professzorok Batthyány Körének elnöke is volt, de az újabb Orbán-kormányzat visszásságait tapasztalva a 2010-es években fokozatosan eltávolodott, majd 2019-ben a Felelős Értelmiség mozgalmat elindítva szembefordult a kormánypárttal. Ennek folytatásaként alakult meg az Új Világ Néppárt, amelynek célja a Fidesz egykori, de elárult Polgári Magyarország programjának megvalósítása. Ennek megfelelően elsősorban a jobbközép-konzervatív szavazókat szeretné képviselni, és persze mindenki mást is, akik nem találják meg a nekik megfelelő politikai áramlatot a Hatok között, mert nem jobb- vagy baloldalban gondolkodnak. A nemrég alakult párt támogatottsága az ismertség hiányában még szintén nem mérhető, de biztosan ott van a most még passzív egyharmadban.
Az elmúlt napokban a Hatok megegyeztek egymással az előválasztás játékszabályairól. Sajnos úgy tűnik, hogy a parlamenti ellenzéki pártok nem tudtak felülemelkedni azon a számukra kényelmesnek tűnő megoldáson, hogy csupán egymás között rendezzék ezt le. Látszólag lehetőséget adnak ugyan a kívülálló „civileknek”, de valójában mégsem, hiszen azok csak azzal a feltétellel indíthatnak jelöltet, ha az saját politikai álláspontját eleve feladja, és esetleges képviselőként valamelyik parlamenti párt frakciójába való csatlakozását kinyilatkoztatja. Ez elfogadhatatlan egy komoly politikai szervezet, párt jelöltje számára. Ugyan melyik pártba tagozódjon be egy jobbközép konzervatív pártállású, mondjuk, az Új Világ Néppárt által állított jelölt? Induljon jobbikosként a jobbikos jelölt, vagy momentumosként a momentumos ellen? Vagy válassza valamelyik kommunista utódpártot? Ez nyilvánvalóan képtelenség.
Most még semmi sem dőlt el, még nem késő változtatni. Még lehet egy nagyvonalú gesztussal a jobbközép politikai erőknek is lehetőséget adni az együttműködésre. Jó lenne nem arra bazírozni, hogy azok úgysem tudnak és nem is akarnak önállóan elindulni, mivel nem merik magukra vállalni az „ellenzéki együttműködés” megtorpedózásának, az Orbán elleni összefogás elárulásának ódiumát. Mert lehet, hogy esetleg tényleg nem vállalják ezt, de a jobbközép polgári szavazók mégis hiányozni fognak a döntő napon a fülkékből. Jobb lenne belátni, hogy minden demokratikus erőre szükség van az Orbán-rezsim leváltásához! VIRIBUS UNITIS!
Az idő sürget. Olyan jó volna egyszer végre nekünk is hátradőlni…
A szerző okleveles építészmérnök, volt országgyűlési képviselő (1998–2002, Fidesz)
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/10. számában jelent meg, március 5-én.
