„…mikor felülsz az ágyban az éj közepén
nem látja senki azt, hogy egyedül élsz”
(Felső Tízezer: Minden/semmi)
Közhely, hogy a dolgokat akkor tanuljuk meg értékelni, amikor elmúlnak. Akkor döbbenünk rá, mennyivel jobb volt a párkapcsolatunk, mint azt a legnehezebb napokban hittük róla, miután már véget ért, reggel munkából késésben tűnődünk el azon, mennyivel jobb volt gyerekként azon aggódni, a szüleink engedik-e, hogy tovább fennmaradjunk. Azt hiszem, így döbbenünk most rá, mennyit értek azok az apró, alig említett találkozásaink, amelyeket most elvitt a nyavalya, és fogalmunk sincs, mikor ad vissza, és lesznek-e még pont olyanok, mint azelőtt.
Egy barátokkal megivott sör olyan összekacsintós dolog, poénkodunk azon, hogy addig isszuk a kávét, amíg a társadalom nem engedi a bort. Nem igazán érezzük a jelentőségét, hogy emberekkel találkozunk az egyetemen, gondolkodunk, hogy vajon a Spotify korában megéri-e még koncertekre járni, és panaszkodunk, hogy ez a meeting egy e-mail is lehetett volna. Aztán bezárnak minket több mint egy évre. Időről időre elhaladunk a lesötétített kocsmák, lelakatolt színházak előtt, felpakolt székek, élettelen kertek között.
És ott maradunk az otthonainkban. Ki hol. Mondanám, hogy a szerencsésebbek a családjukkal, hiszen szeretném hinni, hogy a többségben ez szerencsés, és nem csak a fejünkben igyekszünk egy idilli képet fenntartani. Mert van, akinek inkább teher és fájdalom a családja, a párja, azok, akikkel most össze lett zárva. Másnak meg épp a legnagyobb fájdalom, hogy önmagával, a magánnyal van összezárva, ahonnan este tíz után már hivatalosan sincs kijárás.
Talán hamarosan óvatosan majd már lehet valamit, másfél méterre, vakcinaigazolással, maszkban, oda se nézve, picit még rettegve. Közben lediplomáznak évfolyamok, akik még nem is látták élőben a szaktársaikat, amihez képest semmi, hogy én postán kaptam meg a diplomámat. Emberek szakadnak el mindenféle kapcsolattól, és még ez a jobbik eset, mert különben ki tudná elviselni a terhét, hogy lehet, hogy az ő átadott vírusa miatt temettük el a nagymamát?
Az összezártság alatt tönkrement kapcsolatokra könnyen, fölényesen legyinthetünk, hogy a távolság fényes üveggolyó volt esetükben. A létre nem jött kapcsolatok, az éjjel egyedül az ágyon felülés, a szkeptikus tinderezés, a villamoson maszk fölött szemezés pedig valami súlyosabbat mutat, mint hogy megmarad-e a kézfogás. A kérdés már, hogy mi hogy maradunk meg. Hiszen most az életünkért küzdünk, amit utána újra meg kell töltenünk tartalommal, akár generációk szokáskészleteit újratanulva.
Milyen lesz, miután újra le lehet szedni a székeket, ki lehet tárni az épületek és a kertek kapuit? Vajon merünk-e majd idegenekben bízni? Vajon milyenek lesznek az első újra megtartott koncertek? Vajon mindenki három fesztiválra akar majd egyszerre jegyet venni, vagy az újranyitó kocsmákba mindenki félszegen néz majd rád egy halk tüsszentés után? A világ boldogabb, jobban átoltott (ez a kettő most szinonima) helyein már tart a teszt. Ezúttal az eredmény jó lenne, ha pozitív lenne, de ez sem lesz egy könnyű menet.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/17. számában jelent meg, április 23-án.
