Az ország döbbenten áll a tény előtt: néhány napja bekövetkezett a hetek óta sejthető. Magyarországon a legmagasabb a járványban meghaltak aránya az egész világon. Hogyan történhetett ez meg? Miért mi bizonyultunk a legrosszabbnak az emberiség jelenlegi legnagyobb kihívásával szemben?
Sokáig fogjuk kutatni az okokat. És kell is. Nemcsak a felelősség megállapítása miatt – bár azért is –, hanem még inkább azért, hogy a jövőben ez ne ismétlődhessen meg. Mert jönnek majd az új, hatalmas kihívások. Félő, hogy lesznek más, akár még pusztítóbb betegségek és hasonló léptékű más válságok is: a természeti környezet pusztulása, a túlnépesedés, az egyre konfliktusosabb nemzetközi viszonyok miatt. Ezért kell megérteni azt, ami történt: hogy ne szenvedjünk megint mi a legtöbbet.
Biztosan két dolgot tudhatunk: azt, hogy a legsikeresebb járványkezelés esetén is sok embert elveszítettünk volna, és azt, hogy sokan életben maradhattak volna. Nem lenne méltányos helyzetünket a sokkal jobb helyzetben lévőkhöz hasonlítani: Németországhoz vagy a skandinávokhoz. De ha csak annyira is lett volna sikeres a védekezésünk, mint Lengyelországé vagy Romániáé, akkor – arányosan számolva – tíz-tizenöt ezerrel kevesebben halnak meg. Persze vannak a térségben nálunk alig jobb teljesítményt nyújtó országok is, mint Csehország vagy Bulgária, de hát igen csekély vigasz, hogy vannak, akiknél nem sokkal vagyunk rosszabbak.
A tragikus adatok mögött vannak olyan okok, amelyek nem konkrétan a vírus elleni védekezéshez kapcsolódnak: a magyar lakosság általánosan rossz egészségi állapota és annak okaként az egészségügy évtizedes elhanyagoltsága. Alig van ország, ahol a költségvetés annyira kis részét fordítanák az egészségügyre, mint Magyarországon. Most nem lehet nem megkérdezni: mi lett volna, ha a látvány és hobbiberuházásokra – no meg sima korrupciós fedőprojektekre – szánt hatalmas pénzek az egészségügybe áramlanak?
Az sem kérdéses azonban, hogy maga a járvánnyal szembeni védekezés is szinte abszurd mértékig rossz volt. Ne csodálkozzunk, hiszen az ország vezetése nem a járvány áldozatainak számát akarta minimalizálni, hanem inkább a gazdasági károk mértékét; gondolva, hogy utóbbinak fontosabbak a politikai következményei. Körülbelül úgy, ahogyan azt Trump tette Amerikában. A – majdnem – mindig későn és félszívvel hozott intézkedések világosan mutatják ezt.
Van azonban, ami zavarba hozza az elemzőket. Az, hogy a kormány újra és újra képtelen volt a saját döntéseit végrehajtani. Gondoljunk csak bele: döntés születik 9000 lélegeztetőgép megvásárlásáról, (és most tegyük zárójelbe, hogy értelmetlenül sokról és messze reális ár fölött). Merthogy nem is annyit vesznek, hanem majd kétszer annyit. Hihetetlen! Ahogyan az is, hogy hiába hangzik el szigorú felhívás legmagasabb szintről, hogy tessék befejezni a turista paradicsomokba repkedést, a szimbolikussá vált különgép újra és újra felszáll. És egyáltalán: nap mint nap történik olyasmi, ami nyilvánvalóan nem szolgálja a politikai vezetés érdekeit. Mert válságos helyzetben, választásokra készülve egész biztosan nem érdeke a nagykirálynak, hogy minden korábbinál arcátlanabbul tegyenek zsebre tíz- és százmilliárdokat kiskirályok.
Zavarba ejtő ez, mert az „ügyetlenkedések” sorozata nem illik bele abba a képbe, hogy Magyarországon egy lopakodó diktatúra épül ki. Ha így van, miért mutatja ilyen totális káosz képét a kormányzás? Nem ellentmondás ez?
Nem. Igaz ugyan, hogy tizenegyedik éve épül le a jogállam, hogy gátlás nélkül foglal el minden pozíciót, intézményt a kormány. Magyarország valóban inkább már csak „szimulált demokrácia”. Ez azonban féligazság. Merthogy az épülő diktatúra is csak szimulált ám. Igaz, a legfelső vezető bármit megtehet, bármilyen egyedi esetben érvényesítheti az akaratát. Működőképes államszervezet azonban nincs alatta. Azok, akiket tűzközelbe engedtek, hatalmas pénzekre, ingatlanokra, piacokra tehetik rá kezüket; amikor azonban az államnak kellene működnie, az képtelen rá. Egyre kevésbé képes.
Egy igazi diktatúrában szigorúan működő szerkezet és mechanizmusok közvetítik a legfelső szint szándékát lefelé a legalacsonyabb szintig. Az ilyen rendszer technikai értelemben véve hatékony. Nálunk azonban nem egy fegyelmezett, csúcsra járatott állam van, hanem egy szétzilált. A köztisztviselők már rég megtanulták, hogy az utasítások teljesen átláthatatlan lobbiharcok eredményeként születnek meg, sokszor egyik napról a másikra fordulnak ellentétükbe. (A rossznyelvek szerint Magyarországon új, unortodox típusa született meg a szabotázsnak: a beosztottak végrehajtják az utasításokat. A bornírt, értelmetlen, csak korrupciót szolgálókat is. Esélytelen bármit is tenni ellenük.)
Egy igazi diktatúrában nem kell mindent egy kézben tartani. Struktúra van második, harmadik és sokadik szinttel, és abban mindenki teszi a dolgát. Nálunk van egy magát profetikus szerepbe álmodó főnök, egy az államot összevissza rángató NER-lovagság és van egy kizsigerelt, minden tisztességes szakmai munka lehetőségétől megfosztott közigazgatási apparátus. A valóságban a nagyfőnök nem igazi vezető, inkább csak primus inter pares, a legnagyobb kutya a többiek között. Meglehet, a legnagyobb szelet mindig az övé, de arra nincs hatalma, hogy rend(sz)ert tartson. Államférfiként impotens.
Mintha a rendszer igazi természetére ő is csak most kezdene rádöbbenni. Hogyan is tehetett volna különben olyan ígéreteket, amelyeket egy olajozott és hatékony diktatúra élén válthatott volna be. Ennek tökéletes ellentétét látjuk az egész járványkezelésben. Magyarország egykor királyság volt király nélkül. Magyarországnak ma van egy diktátora (működőképes) diktatúra nélkül.
Hosszú időn át megkérdőjelezhetetlen volt a világban, hogy a demokratikus rendszer a legjobb. Az elmúlt évtizedben olyan erők jelentkeztek, amelyek azt gondolják – óvatosan már mondogatják is – hogy jobb a diktatúra. És nem kétséges, van mire hivatkozni: a diktatúra gyors, nem bíbelődik érdekek, szempontok egyeztetésével; a diktatúra hatalmas erőforrásokat tud koncentrálni, mert bármit elvehet; a diktatúrának nem kell választási vereségtől rettegnie. (A XX. század diktatúráinak iszonyú kísérletei pedig mintha meg sem történtek volna; a történelem nem bír az élet tanítómester lenni.) Magyarország azonban nem Fehéroroszország és nem Mianmar.
Van helyette egy szörnyszülött: szimulált demokrácia és szimulált diktatúra hibrid keveréke.
Ebből kell kilépni, ha nem akarjuk, hogy a jövendő válságaiban ismét mi legyünk a legnagyobb vesztesek. A mostani tragédia talán elég ahhoz, hogy ezt megtanuljuk. A lecke ára hatalmas volt, amelyet nem kellett volna megfizetnünk: tízezernyi ember halála. Szörnyű szenvedések után. Egyedül.
A szerző teológus, filozófus
