Sokáig nehezteltem Szabó Lukácsra. 1988-ban Debrecenben, a Napló belpolitikai rovatában dolgoztam. Szerettem a rohanást, az akkori forrongó időszakot, ott voltam minden eseményen, de egy kimaradt az életemből. Grósz Károly épp látogatást tett a városban, gyűlést tartott a gördülőcsapágygyár melósainak, ott jegyzeteltem. Közben jött a hír, hogy egy fiatal ellenzéki férfi ledöntötte a Tanácsköztársaság szobrát az egyetemtől nem messze. Szabó Lukács nevétől visszhangzott a megyeszékhely és a sajtó. Dühös voltam. Annál a szobornál avattak úttörővé, és különben is: március 21-én van a születésnapom.
Eltelt 32 esztendő, és én 2021. június 13. óta megbocsátottam az egykori országgyűlési képviselőnek, a MIÉP hajdani vezérének, a nagy orosz basszista, Saljapin hangját is remekül megszemélyesítő, jelenlegi hajdúbagosi polgármesternek. A szoborrongálóból szoborállító lett. Magyarország egyetlen, teljes alakú, műkő Horthy-szobrát ekkor avatta a bagosi vezető. Igaz, beárnyékolta az ünnepséget, hogy az esemény előtti éjszakán valaki vagy valakik fáradt olajjal öntötték le a kormányzót, de a rendőrség már vizsgálódik.
Ünnepi beszédében a polgármester azt mondta, hogy a háború után 75 évvel vitéz nagybányai Horthy Miklósnak köszönhető az, hogy Magyarország fennállhat. Felszólalt – többek között – Zétényi-Csukás Ferenc, a Horthy Miklós Társaság tiszteletbeli elnöke is, aki kifejtette, hogy a kormányzó munkásságának megítélésében törekedni kell a megegyezésre, hogy az objektív igazság legyőzze a túlzásokat.
Igaza van! Nincs abban semmi túlzás, hogy 1944. május 14. és július 9. között Horthy belügyi államtitkárai – Baky László és Endre László –, valamint Ferenczy László csendőr alezredes a kormányzó beleegyezésével, Adolf Eichmann-nal közösen 437 ezer magyar zsidót vittek Auschwitzba, ahol 87 százalékuk a gázkamrában végezte. Ott volt az az 51 hajdúbagosi, ortodox izraelita is Kohn Hermann anyakönyvvezető rabbival az élen, akik közül senki sem jött vissza. A szobor az egykori székházuk közelében áll, igaz, azt a Vitézi Szék 1943. május 27-én „igénybe vette”.
Azt is mondta Zétényi úr, nincs abban semmi rossz, ha egy közösség az általa tisztelt személynek szobrot állít. Ebben is igaza van! A nagyapám is tisztelte vitéz nagybányait, bár sohasem találkoztak. És én sem ismerhettem meg Schiffmann Izidort, anyukám édesapját.
A dolog úgy történt, hogy a nagypapi háborús hős volt. Végigharcolta az első nagy csatározásokat 1914 és 1918 között. Megsebesült kétszer, de minden parancsot teljesített. A legmagasabb vitézi kitüntetést kapta. Hazajött, gazdálkodott, kicsit dühöngött Trianon után, mert a rokonok egy része Érmihályfalván rekedt, és az, ugye, már Románia lett. Lovakat tartott, még egy fehér is volt köztük.
’38-ban, amikor az első zsidótörvényt megalkották, lobogtatta a passzust, őrá nem vonatkozik, mert ő háborús hős. Aztán 1944. május 22-én neki is mennie kellett. Hiába volt minden igyekezet, levél Horthynak, igazolások halmaza, a vagonban állva, az auschwitzi rámpa volt a végállomás. Szó szerint!
Tisztelt hajdúbagosi ünneplő közönség! Mindezeket indulatmentesen írom, hiszen Zétényi-Csukás Ferenc úr is mondta, „ki kell beszélni az elmúlt időt, fel kell dolgozni, meg kell értenünk, majd tovább kell lépnünk”. Ha nagyapám hallaná, megjegyezné: kisunokám, ez csak olaj a tűzre. Vagy a szoborra.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/26. számában jelent meg június 25-én.
