Hosszú évtizedek óta figyelem, és néha őszintén szólva csodálom is a „civileknek”, az „amatőröknek”, vagyis azoknak a nem hivatásos történészeknek a lankadatlan buzgalmát, amellyel a szakirodalomban már régóta megcáfolt mítoszokat, téveszméket és nettó hazugságokat terjesztik. Zetényi-Csukás Ferenc (sz. 1969.), a Horthy Miklós Társaság elnöke becsületére szóljon, hogy nem is tagadja, hogy a nagyon nem daliás Kádár-korszakban a Rendőrtiszti Főiskolára járt, majd magánnyomozó irodát nyitott és csak viszonylag későn kezdett történeti kérdések iránt érdeklődni. Mint majd látni fogjuk, csekély eredménnyel. Nem ismeri a Horthy-korszak és a II. világháború történetét. Vitacikkében (Hungary First, 2021.07.13.) büszkén hivatkozik arra a tényre, hogy Horthy Miklós kormányzót a II. világháború után nem állították Nürnbergben a nemzetközi katonai törvényszék elé. Ezen csak ő lepődik meg, vagy csak ő próbál ennek örülni. Számos más nácikkal kollaboráló államfőt Pétain marsalltól Antonescu román diktátorig a saját hazájában állítottak bíróság elé, Nürnbergben a náci Harmadik Birodalom 22 vezetőjét vonták felelősségre. Magyar népbíróság elé csak azért nem került a kormányzó, mert ezt Sztálin megakadályozta. Ezt még Zetényi-Csukás is biztosan tudja, de nem hiszem, hogy ezért forró háláját kifejezte volna a Generalisszimusznak.
Ha már idéz egy 1953-ban egy amerikai kiadónál megjelent könyvből egy rövid szöveget a magyar zsidótörvényekről, akkor fel kellett volna világosítania az olvasókat, hogy Magyarországon az első zsidótörvényt (az I. világháború utáni Európában elsőként) 1920-ban hozták, majd sorozatban a jogfosztó-kifosztó-megalázó törvényeket (22-őt összesen) 1938-ban, és nem 1941-ben kezdték „gyártani” a Képviselőházban, valamint a Felsőházban. Nem néhány ezer munkahelyről volt szó, hanem nagyjából 200 000 embert tettek tönkre, vették el üzletét, tiltották meg, hogy bizonyos foglalkozásokat gyakoroljon, és börtönnel büntették azt a zsidó férfit, aki konszenzuális szexuális kapcsolatot létesített nem izraelita vallású nővel. Több százezer hold földet vettek el (nevetségesen alacsony megváltási árat fizetve), és osztottak szét zömmel Horthy „vitézei” között. A zsidók üzleteiért, földjeiért, az általuk betöltött állásokért megindult a tülekedés, virágzott a korrupció, és ahogy Bibó István találóan megfogalmazta, ekkor roppant meg végleg a magyar középosztály gerince.
Eichmann olyan ostobaságot nem mondhatott, nem is mondott 1961-ben a perében Jeruzsálemben, hogy Horthy a hadseregét vetette be a magyar zsidók megmentése érdekében. Lakatos Géza miniszterelnök nem utasíthatta ki az országból, mert valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy Eichmann kicsoda, mit csinált, és mire Lakatost Horthy kinevezte miniszterelnöknek (1944. augusztus 29.), Eichmann már rég Berlinben volt. A románok átállása és a Wehrmacht egyik legnagyobb világháborús veresége után már nem volt remény arra, hogy folytatni tudják a magyar zsidók deportálásának szervezését és irányítását.
Amiről persze Zetényi-Csukásnak megint nincs egy szava sem. Arról, hogy a Horthy által kinevezett Sztójay-kormánynak és hatóságainak köszönhető, hogy Eichmann és válogatott zsidótlanítási szakértői a holokauszt történetének leghatalmasabb, legnagyobb deportálási akcióját tudták megszervezni. Apró pontatlanság, de hát egy történeti szakkérdésekben amatőrnek megbocsátható, hogy Stern Samu üzletember-bankárt, a Központi Zsidó Tanács vezetőjét rabbinak nevezi. Országszerte a zsidó hitközségek élén polgári személyek álltak, a rabbi ezzel szemben a hitéleti és tanítói feladatot látja el, a hitközségek vezetésében rabbik csak tagok lehettek. Zetényi-Csukás Stern Samut (is) a nácikkal való kollaborációval vádolja. Ugyanezt elmulasztja megtenni Horthy, az általa kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök és utóbbi kormánya tagjai esetében. Őket szerinte kényszerítették az együttműködésre, a zsidók deportálásában való részvételre. Ha kérhetem, akkor maradjunk a tényeknél! Horthy vagy a Sztójay-kormány egyetlen tagja sem kockáztatta volna az életét, ha lemond. Stern Samut és a Központi Zsidó Tanács bármelyik tagját bármikor agyonlövethették volna a náci megszállók és/vagy a velük kollaboráló magyar hatóságok. Stern Samu máskülönben igen apologetikus emlékirataiban azt joggal jegyezte meg, hogy ők, a Központi Zsidó Tanács tagjai úgy működtek együtt a nácikkal, ahogy a halálra ítéltek a hóhérral…
Már hosszú évtizedek óta közismert, sokszorosan, jól dokumentáltan bizonyított tény, hogy Horthy is, a magyar katonai, politikai és gazdasági elit tagjai is már 1942-től kezdve pontosan tudták, hogy a nácik szisztematikusan lemészárolják a zsidókat mindenütt, ahol erre módjuk volt. A Zetényi-Csukás által elhallgatott 1941. július-augusztusi kőrösmezei deportálás, majd azt követő kamenyec-podolszkiji tömegmészérlás már közvetlen és saját tapasztalat volt a Horthy-rezsim vezetői számára. A kormányzó számára már semmi új információt nem tartalmaztak 1944. áprilisában az úgynevezett Auschwitzi Jegyzőkönyvek, legfeljebb a haláltábor napi működésének technikai részleteiről tudhatott meg egy-két új részletet. Mindazok, akik azt állítják (kezdjük a sort mondjuk a kormányzó menyével, Edelsheim-Gyulai Ilonával), hogy csak 1944. július 2-án délben, amikor ő a Jegyzőkönyveket eléje tette, akkor háborodott fel Horthy, pontosan a legfontosabb érdemétől fosztják meg Horthyt. 1942 őszétől kezdve a nácik egyre keményebben kérték, javasolták, már-már követelték, hogy a magyar zsidókra tűzzenek sárga csillagot, zárják őket gettókba, majd deportálják őket „keletre”. Horthy a tömeges deportálások esetén társadalmi-gazdasági zavaroktól is tartott: Sztálingrád után a nácik és szövetségeseik szempontjából egyre romló katonai helyzetben nem akart tömeggyilkosok cinkosa lenni, a Kállay-kormány ezért állt ellen a náciknak ebben a kérdésben. 1944. március 19. után Horthy úgy gondolta, hogy az ország függetlenségéért nem nagy ár mintegy 800 000 magyar zsidó életét feláldozni, szó nélkül hagyta őket deportálni. Fatális tévedései sorában ez volt az egyik legnagyobb. A német megszállók természetesen az ország zsidótlanítása után sem hagyták volna el Magyarország területét.
1944. július 6-án Horthy nem leállította, csak felfüggesztette a deportálásokat, miután szó nélkül tűrte, hogy a Sztójay-kormány hatóságai, Eichmann és kollégái őszinte elragadtatását kiváltva, május 14-15-től július 7-éig 437 000 magyar zsidót deportáljanak. Majd augusztus elején ismét engedélyezte a deportálások folytatását, amelyet augusztus utolsó hetében akartak újra kezdeni. A budapesti zsidók nem Horthynak, kizárólag Mihály román királynak és a bukaresti puccsistáknak köszönhették időleges megmenekülésüket.
Értem én Zetényi-Csukás indulatait, és őszintén szólva kicsit sajnálom őt és mindazokat, akik az általa is terjesztett legendákat valós történelmi tényeknek fogják fel. Keserű lesz az ébredésük, ha rájönnek, hogy Horthy valójában náci kollaboráns, tömeggyilkosok cinkosa, háborús és népellenes bűnös volt. Lehetetlen őt kizárólag hős antikommunista országgyarapítónak látni és láttatni. Ha Horthy felelős a zsidótörvényekért, azért, hogy minden valós ok és értelem nélkül kiadta a parancsot a Szovjetunió megtámadására, ha 1944. június végéig hallgatott, amikor százezrével deportálták a zsidókat, akkor megérdemelte volna, hogy népbíróság elé állítsák. Az ítéletet fölötte és rendszere fölött a történelem már kimondta. Mi, történészek nem tehetünk mást, minthogy a valódi tetteit, ezek indokait és következményeit a nyilvánosság elé tárjuk.
A szerző a cikket eredetileg a Hungary First oldalnak küldte el, ahonnan azonban nem érkezett reakció.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
