Ami azonnal felmerült bennem Lányi András cikkének (Innen és túl az üvegplafonon) olvastakor: milyen nehéz helyzetbe is kerül az ember, aki azoknak az oldalán áll, kiknek igazságait érti és érzi, őket magukat tisztességes embereknek tartja, mert jó ügyet szolgálnak becsületes módon, ám képtelen hinni ezekben az igazságokban. Ilyenkor az ember inkább hallgat, hiszen az igaz ügy ellen nem jó beszélni, az igaz ügyért tevők és beszélők hitét semmiképp nem szeretné megrendíteni, főleg, ha ő maga semminemű alternatívával nem tud szolgálni.
Azokat a problémákat, amelyek a zöld politika fókuszában vannak, jómagam megoldhatatlannak látom. Olyan folyamatok zajlanak a glóbuszon, amelyen az emberi tudatosság nem tud, nem képes változtatni. Nem annyira a természetről van szó, egy (nem csak technológiai értelemben vett) fejlett civilizáció képes lenne a klímaváltozás és a fajok kihalása ellen tenni, hanem az emberi társadalomról, társadalmakról. És a kapitalizmusról, annak sokféle formájáról, a neoliberális álszabadpiaci szisztémától a divatba jött feudál-oligarchokapitalizmuson át a kínai típusú államkapitalizmusig. A bolygót hazavágó lényeg mindben ugyanaz. A globális rendszer úgy működik, mint József Attila versében:
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Hatalmi szóval és manipulációval lehet befolyásolni a fogyasztási szokásokat, láthatjuk például a dohányzás visszaszorítását, és sok minden változáshoz hozzá lehet szoktatni a társadalmakat, de a fogyasztást mint olyat csak egy globális katasztrófa tudná jelentősen vagy minőségileg megváltoztatni. Másrészt (mekkora közhely) a tőkének nem érdeke egy zöld fordulat, mert bár a „nem érdeke" szófordulat révén én is itt antropomorfizálok egy személytelen szisztémát és bonyolult érdekszövedéket, a tőke nem személyek, mégcsak nem is csoportok tudata, s vele szemben sem lehet tudatosan viselkedni. Sem a mozgalmak, sem a vásárlási, illetve fogyasztási tudatosság semmit nem érnek.
A nagy tömegmozgalmak bukása ennek egyik bizonysága. Az például, ami a nyugati baloldallal történt az elmúlt évtizedekben, akár iskolapéldaként is szolgálhat, már tudniillik, hogy az igazságosabb világért a neoliberális politika ellen felállt alterglob miként lankadt le, aztán fulladt bele az identitáspolitikába meg a kultúrharcba, s vált ily módon a preventív ellenforradalom egyik legundorítóbb rémpéldájáva. Az, amit Seattle jelentett 1999-ben mint a neoliberális globalizáció elleni összefogás szülővárosa, majd amit a húsz évvel későbbi Seattle jelentett mint pár hetes szutyok woke szabadállam, akár emblémája lehetne mindannak, amit a mindenkori világjobbítás elszenvedett a történet folyamán. Úgy tűnik, ez a dolgok természete, s ennek oka csak részben a mindenféle eszközökkel beavatkozó pénzeszsákok hatalma, illetve érdekei. Ami ugyanígy a zöld pártokkal és mozgalmakkal történt, teljesen megszokott, mondhatni: természetes. A valós ügy helyett harmadlagos társadalmi-kulturális problémák felfújása, mert azoknak nincs tétjük, de van rá szavazói szubkultúra és céges támogatás. Persze ezek a „problémák", mint LMBTQ és társai, nem csak érdektelenek a világ tényleges bajaihoz képest, de elég visszataszítók is ahhoz, hogy a „zöld" jelző idővel undort keltsen, főleg, ha még kultúrbolsevista arroganciával is párosul, s ezáltal rántsa magával a valódi ügyet a csatornába.
Ez azonban nem a lényeg. A lényeg, hogy a globális folyamatok gigásziak és tudattalan automatizmusok. Ezért a kevéssé őrült, valamiféle érvénnyel bíró konteók is csak részlegesen érvényesek. Meg lehet buktatni kormányokat, vannak titkosszolgálatok és exkluzív társaságok, és vannak azok módszerei. Meg lehet lovagolni trendeket, gerjeszteni válságokat, uralni a sajtót, manipulálni a társadalom különböző csoportjait, de a történelmet és az evolúciót nem lehet eltervezni és irányítani a legdémonibb totális hatalomnak sem.
Ezért aztán túl azon, hogy az ezekkel a hatalmakkal szembeni ellenállás már önmagában is rendkívül egyenlőtlen küzdelem, az messze eltörpül az evolúcióval szembeni ellenállás esélyeihez képest, amelynek amúgy e hatalmak és érdekek is a termékei. Persze a nyugati világban megjelenő (szerintem keresztény gyökerű) bűntudat és nyomában együttérzés a természeti környezettel, őslakókkal, állatokkal és növényekkel, stb. is jelen van, s valamiféle hatást gyakorol a kulturális evolúcióra. Olykor groteszk módon benyeli ezt is a woke, de valamiféle folyamat itt is elindult. Ez azonban olyan a nagy világfolyamatok és a természeti változások mellett, mintha a Rákos-patakot az Amazonasszal vetném össze.
Mit lehet tenni? Fogalmam nincs. Ha András nem kéri, ezt a hozzászólást biztosan nem írom meg magamtól, de hazudni meg nem tudok. Őszintén úgy gondolom, hogy egyedül egy diktatórikus világállam lenne képes hathatós és valós zöld politikát folytatni, ennek ára azonban óriási lenne, mehetne a kukába jog, igazság, kultúra és még sok egyéb. Akkor miért is harcolnánk? A puszta túlélésért. Köszi.
Persze ez a felfogás, amelyet ebben a hozzászólásban prezentálok, morálisan elfogadhatatlan. Nem lehet az embert passzivitásra és belenyugvásra kárhoztatni.
Úgyhogy hajrá, ökopolitika! A reménytelen küzdelmek a legszebbek, s köztük volt olyan is, amelyből világvallás lett.
