2018. január 1-jén a Mércén közzétett publikációjában a jó ideje marxista korszakát élő Tamás Gáspár Miklós – aki egyre rokonszenvesebb nekem ebben az elhülyült világban – ezt a meglepőséget idézte Heiner Müller keletnémet drámaírótól: „Alapvető tévedés, hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus egyénít, a kapitalizmus uniformizál.”
Majd hamarjában a következőkhöz jutott a cikkíró: „Annyi bizonyos, hogy az egyéniség romantikus-liberális középpontba állítása, amelyet meg se érintett a menetelő, fegyveres európai tömegmozgalmak kora, meglepő vereséget szenvedett olyan köznapi jelenségektől, mint a divat (amely a sorozatgyártott tömegtermékek gyors eladásának, gyors elavulásának és gyors helyettesítésének, pótlásának a terméke → tömegsajtó, »bulvár« → operett, írógép, fényszedés, illusztrált magazin, mozi → tévé → lemez, cd, dvd, e-book, app → internet, mobil, fényképcsere, instant messaging, social media → automatizálás, robotizáció, génpiszkálás, tömeges felsőoktatás, tömeges munkanélküliség, spontán-konformista »blog- és videokultúra«). A tekintély összeroncsolódott, de a helyét nem a plurális anarchiák vették át, hanem az egyhangú változatosság (MINDENKI műanyag ásványvizes palackot tart a kezében).”
Fogyasszák felelősséggel! | Magyar Hang
Miért a csiriz az úr? Jobban megéri? Olcsóbb a liszt, mint a zöldség? Könnyebb olyat készíteni, aminek nincs íze, mint olyat, aminek van?
Ez a gondolatmenet azóta sem hagy nyugodni, így sokszor érzem magam nem jól, amikor műanyag ásványvizes palackot tartok a kezemben. Mi több: volt is néhány kísérletem arra vonatkozóan, hogy szakítsak az ilyetén vizekkel. Nem adja magát könnyen a dolog. Nem mondom, hogy nehezebb, mint amilyen a dohányzással való felhagyás volt vala, de minimum majdnem olyan. Meglódulok, visszaesek. Hiába, szomjasak lettek valahogy az emberek az utóbbi évtizedekben.
Köztük én is. Akárhova megyek, kell lennie a tarsolyomban egy félliteresnek. Régen nem kellett. Órákig fociztunk a nyári nap tüzesen lesütő sugára alatt annak idején, és eszünkbe sem jutott, hogy esetleg menten szomjan pusztulhatnánk. Utána nyilván kiszürcsöltük a kerti kút tartalmát tízméteres mélységig, de palack, az nem volt a „pálya” szélén.
Ásványvizet éppenséggel ittunk, de inkább csak ritkán, mert az üveges meglehetősen szénsavas volt, plusz még meglehetősebben ásványos, az üvegtelenért meg el kellett autózni kannákkal Visken is túlra, a Sajánba, ott folyt ki a hegyből. Pezsgett szintén, de nem annyira, és úgy hívtuk, hogy borkút. Nem borvíz, azuk a székelyeknek van. Nekünk borkutunk volt. Azóta amúgy ráépült a turisztikai iparág vadkapitalisztikusan, és nem néz ki túl szépen a Saján.
Gyühückölés | Magyar Hang
Azt hiszem, a mi generációnk az első, amely két kézzel tolt el magától sok mindent, amit a szüleitől tanulhatott volna.
Ellenben attól még, hogy ezt így elmeséltem, nem kerültünk közelebb a kérdés megválaszolásához, miszerint miért nem maradhat üres a tarsolyom sosem. Tényleg a divat? Nekem a divat mondja meg, hogy ki vagyok? Vagyis hogy szomjas vagyok-e, vagy sem? Az a nyavalyás tőkésosztály? Hiába punkoskodok zenében, filmben, könyvben, sörben, borban, úti célokban, politikában, publicisztikában (és így tovább), pont a víz (az éltető elem) az, ami kifog rajtam visszakézből?
…és amikor idáig jutottam elmélkedéseimben, nagyon mérges lettem. Úgyszólván az egész globalizált világra. Ebből is adódóan egyáltalán nem csodálkozom, hogy Tamás Gáspár Miklós a maga kacskaringós útján haladtában egyszer csak marxista lett, majd fogta magát, és úgy maradt. Szerintem belőlem is lehet még bármi!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 30. számában jelent meg, 2018. december 7-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a 30. számban? Itt megtudhatja!
