Gulyás Márton izgalmas interjút készített az egyik legnagyobb velünk élő avantgárd ikonnal, Wahorn Andrással. A neomarxista kérdező a beszélgetés egy pontján azzal a sok évvel ezelőtti nyilatkozatával szembesítette az etnikai konfliktusokkal terhelt Heves megyei községben élő liberális képzőművészt, amely szerint az a tulajdonát akár fegyverrel is megvédené. Gulyás Márton budapesti értelmiségieket fémjelző, leereszkedő attitűdjéből félreérthetetlenül kiderült, hogy Magyarországon erről a témáról továbbra sem lehet beszélni. A riporterből a megértés legcsekélyebb szándéka is hiányzott olyasvalaki mondanivalója iránt, aki a magyarországi cigányság integrációjának kudarcát nap mint nap a maga bőrén érzi.
Csakhamar kiderült, hogy Wahorn Andrásnak nincs joga a személyes tapasztalatairól beszélni, mert az ítélkező szándékú pesti flaszter kapásból rasszistának bélyegzi. Még a problémát sem szabad megneveznie senkinek, akinek nincs három, CEU által kibocsátott, szakirányú diplomája – hisz nyilván nem ismeri a politikailag épp kielégítően korrekt tolvajnyelvet. Wahorn András azért volt kiváló alanya ennek az interjúnak, mert egyetlen másodpercig sem akart provokálni, nem akart cigányok ellen uszítani, mindössze türelmes, de szenvedélyes humanistaként megpróbálta ismertetni a saját megéléseit. Gulyás Márton a balliberális politikai hálózat teljes spektrumából és vertikumából jól láthatóan forgatta meg a szemét azt hallva, hogy Wahorn Andrásnak szándékában áll megvédeni a saját tulajdonát, s bár az újra meg újra elmondta, hogy csakis önvédelemből húzná meg a ravaszt, Gulyás valahogy mégsem akarta megérteni, mennyire kiszolgáltatott érzés lehet az, amikor úgy hunyja le este a szemét, hogy nem tudja, mije marad meg reggelre.
Érdekes: amikor nők beszélnek arról a megélésükről, hogy félnek éjjel a kihalt utcán, Gulyás Márton valahogy nem hitetlenkedik. Amikor elhangzanak a varázsszavak, hogy „patriarchátus” meg hogy „férfierőszak”, ő nem utasítja vissza ezt a felháborító általánosítást, hisz a női áldozatoknak valahogy mindig jár az empátia, de amint egy férfit rabolnak ki, és főleg ha cigányok teszik, akkor mindjárt tabusítani kell a diskurzust, hogy az áldozatok legközelebb szólni se merjenek, nehogy elrontsák a kulturális baloldal egyetemi tanszékeken kidolgozott, mindenható narratíváját.
A beszélgetés kritikus pillanatában a Gulyás Márton provokációját elunó Wahorn András azt találta mondani, hogy „akkor ez rasszizmus, elvállalom” – e ponton azonban valahogy nem került sor a rasszizmus pontos definíciójának meghatározására. Gulyás Márton ezúttal nem tartotta szükségesnek kinyilvánítani, hogy amit Wahorn András tanúsít, az semmiképp nem rasszizmus, legfeljebb előítéletesség – de leginkább az sem. Sőt, a Partizán szerkesztősége e szavakat kiemelve gyártotta le az interjú címét, melynek nyomán a balliberális kurzus biztonságos tereiben hamarosan meg is született a parancs Wahorn András kilövésére.
Parászka Boróka, a szándékos félreértés mesterlövésze gyors támadásba lendült. Gulyás Mártont azért hibáztatta, amiért egyáltalán felületet merészelt biztosítani ezeknek az ordas eszméknek, Wahorn András kapcsán meg úgy fogalmazott, hogy „ceterum censeo: Wahornnak a közéletből azonnal el kell tűnnie”. Nem tudom megítélni, hogy több száz egyetértésről tanúskodó reakció soknak vagy kevésnek minősül-e, az viszont könnyedén megállapítható, hogy erre a fajta eltörlésre bizony van igény.
A rasszizmus vádja pedig nem áll önmagában, a hazai eltörléskultúra dárdahegye, Parászka Boróka ugyanis így érvelt Wahorn András ellen: „Nincs joga nyilvánosságra hozni senkinek az etnikai hovatartozását, akkor sem, ha épp az ellene bűnt elkövető személyről van szó. Miért? Mert etnicizálja a bűnelkövetést, és egy egész etnikai közösségre tereli a gyanút. Nyíltan beismeri, hogy kész önbíráskodni [Btk. 368. §], ráadásul fegyveresen. [Önbíráskodás büntetési tétele: 2 évtől 8 évig, ha jól emlékszem.] Ezek jogszabályba ütköző cselekmények, nem vélemények.”
Mi is történt? Wahorn András elmesélte, hogy betört a házába egy cigány származású elkövető, aki később nem mellesleg közölte, hogy ha Wahorn meglátta volna, akkor agyonüti. Majd Wahorn András beszámolt arról, hogy ezt az embert a maga mikrokörnyezete azért ünnepelte, mert végre börtönbe megy. Ezzel a történettel etnicizálta a bűnözést Wahorn András? Tényleg ő etnicizálja a bűnözést? Tényleg az ő beszámolója okozza az etnikai és közbiztonsági krízist Kelet-Magyarországon? Az önbíráskodás vádja pedig egyenesen röhejes, hisz Wahorn többször is nyomatékosan elmondta, hogy csakis önvédelemből használna fegyvert.
Gulyás Márton védelmére szóljon, hogy bár továbbra sem állt ki az aljas vádakkal illetett Wahorn András mellett, de legalább szembeszállt az eltörléskultúra gyakorlatával, és válaszában közölte, hogy „a cancel culture kártékonysága a rasszizmuséval vetekszik”. Nos, ennél pontosabban nem is fogalmazhatott volna – én mindössze azzal egészíteném ki, hogy nemcsak az eltörléskultúra, hanem a képmutatás, a fedezetlen jóemberkedés meg a rasszizmussal való, lépten-nyomon előadott revolverezés is kártékony. Fehérek és cigányok, nők és férfiak egyaránt emberek. A Wahorn Andráséhoz hasonló helyzetű fehér férfiak mindennapos félelme igenis súlyos probléma – aki ezt tagadja, az bizony rasszista és szexista. Nemcsak a női áldozatok szorulnak feltétlen empátiára és nyilvános képviseletre: Gulyás Márton nagyon szépen elsajátította, hogy nem szabad származási alapon különbséget tenni elkövető és elkövető között – legfőbb ideje, hogy egyik áldozatot se különböztesse meg a másiktól a neme vagy a bőrszíne alapján.
Wahorn András néhány nappal nagy port felkavaró Partizán-interjúja után újabb botrányba keveredett, ennek azonban már nem ő volt az áldozata – ezúttal nem őt provokálták nemtelenül, hanem önmagára osztotta ezt a szerepet, amikor értelmetlenül és durván szállt bele Csákányi Eszter színművésznőbe, s relativizálta annak gyermekként elszenvedett szexuális zaklatását. Wahorn András ettől függetlenül persze továbbra is kulturális ikon, akinek az e cikk tárgyát képező diskurzusban kétségtelenül igaza volt, de ahogy meg kell védeni őt Parászka Borókával szemben, éppúgy kell megvédeni vele szemben Csákányi Esztert. A kulturális normák egyetemesek, még akkor is, ha az általuk képezett szereposztás egyik napról a másikra megváltozik.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata (a cikk megjelenése után történtekre reagáló utolsó bekezdés nélkül) a Magyar Hang 2021/45. számában jelent meg, november 5-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
