Ez megy a fejemben, mióta a svéd származású muzsikás streamingszolgáltató kiküldte az éves összefoglalómat. Ilyen jópofák, elárulják az esztendő végéhez közeledve, hogy mi történt velem menet közben, abszolút hasznos cucc, magától úgysem emlékezne az ember annyi mindenre a nyavalyás kavalkádban. Ám az is érdekes kérdés, hogy Máté Péter mit keres a fejemben, dallamtapadásilag, ahhoz képest, hogy negyven éve nem hallgattam őt egyáltalán.
Bizonyára az eszmei mondanivaló miatt van. Tényleg különös, sosem voltam megrögzött fogyasztója, ennek ellenére vannak rögzült dalai, nem is csak ez a zene nélkülös. Az is, hogy egyszer véget ér a lázas ifjúság, egyszer nélkülünk megy a vonat tovább (nagy igazság!), meg hogy most élsz, most örülj, hogy szép a nyár (december van, mindegy). Azt szinte nem is merem mondani, hogy az Apostol együttes is így működik sokszor, benne a fejemben, nem tudok élni nélküled, tam-tadada-dam-dam, illetve hull az elsárgult levél, sír a (itt egy nyomdafestéket nem tűrő szó következik) egér és így tovább. Az eredetiben sem nyomdafesték-probléma, sem egér nincs, fáradt őszi szél van helyette, hagyjuk.
Tehát ahogy mondottam az imént, Máté Péter nix, Apostol dettó nix, ha már öregek, akkor Antonio Vivaldi Max Richter újrakomponált verziójában, a szuszogva pilinckázós Glenn Gould, Pjotr Iljics Csajkovszkij és a Rolling Stones. Illetve most éppen az Omega is, az utóbbi hetek sajnálatos eseményei miatt, meghallgattam az új lemezt, dobprogramok ide vagy oda, a régi dalok tisztességesen szólnak.
Ez azonban mind mellékszál, azt állítják ugyanis a svéd származásúak, akik mindent tudnak rólam – legalábbis zenehallgatási szokásaimat illetően –, hogy az elmúlt esztendőben 572 új előadóval ismerkedtem meg, összesen 1254 előadó egy vagy több dalát hallgatgattam, ezenfelül 443 műfaj rejtelmei sűrűjében barangoltam hosszabb-rövidebb ideig. Ki sem kell tennem otthonról a lábamat, hogy újdonságokkal ismerkedjek, ezt üzenték. Dicsérőleg tették szóvá szerintem.
Elgondolkodtam a meghökkentő számokon. A 20 ezer zenés percem és az 1254 előadó közötti arányok miatt. A 443 műfajon nem is morfondírozom, az abszurdum, fogalmam sincs, hogy jön ki, odáig bírom követni maximum, hogy a rock az első a listámon, az orosz rock a második (ez külön van), a melankólia a harmadik (ez is önálló fenomén) és a francia indie pop a negyedik. Az arányokra visszatérve: régebben úgy volt, hogy még azután is kitartottam sokáig, amikor már mindenki dalokat hallgatott, főleg az ifjúság, és lemezeket szinte senki. Akkor is kimásoltam ezeket a lemezeket hanghordozókra, beraktam a lejátszókba, barátkoztam velük tüzetesen. Az 1254 viszont azt mutatja – mérhetetlen nyitottságomat is illusztrálva egyszersmind –, hogy ennek vége. Habár az is lehet magyarázat, hogy a svéd szolgáltatás nem a lemezboltok leszármazottja elsősorban. Hanem a rádiócsatornáké. Napjaink Luxyja! A másik eshetőség: fiatalodom, és Máté Péternek a vonatos vonatkozásban nincs igaza. Amíg el nem húz innét a kötött pályás masinéria mégis. Addig büszke lehetek rám.
Mindezekkel egyetemben mégis voltak néhányan, akikkel több időt töltöttem, mint az ezer-egynéhányakkal, akikkel kevesebbet. Ilyen a magyar Platon Karataev (így írják a fiúk az öreg tolsztoji parasztot, angolosan), a roppant korszerű Pink Floyd, az orosz 7ǃ és az orosz zsidó gyökerű, Kanadában született, Berlinbe költözött, Dániában kikötött Michelle Gurevich. Ahogy ez a nő énekel a maga férfias hangján, az valami csoda. Villámléptekkel tovasuhant 2020-am kedvenc dalában ezt énekli: „Even when love is gone, the song plays on.” Hát így. Hallgassanak mindennap!
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/50. számában jelent meg december 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/50. számban? Itt megnézheti!
