Sportsérülésnek tűnt, kiderült, hogy a helyzet sokkal rosszabb: az ígéretes focista, Orsós Krisztián tavaly szeptemberben lépett utoljára pályára. Bánja, hogy így történt, de a legfontosabb a család, és hogy fel tudja nevelni a kislányát. Kérdés, hogy hol és miből.
Ülök a kocsiban Elek nevű településen, a román határnál, Orsós Krisztiánt, az amputált lábú 22 éves focistát várom, aki feleségével, Antoniettával és négy hónapos kislányával, Liliennel a nagybácsinál, Restás Zsoltnál ebédelt, miután néhány napja már ételre is alig van pénzük. Nézem a szépen vakolt téglakerítést, a tökéletes állapotú vaskaput, a kerítés mögül kikandikáló csinos háztetőt. Azért na! – állapítom meg, de nem jutok tovább a sommás félmondatokban, mert beparkol mellém Zsolt. Krisztián, akinek alig egy hete volt a műtétje, az anyósülésről mosolyog.
– Parancsolj, szállj ki előbb te – próbálok udvariaskodni, mivel olyan közel állnak, hogy egyszerre nem tudjuk kinyitni az ajtót.
– Szerintem először inkább te, nekem nem olyan egyszerű – válaszolja az egykori csatár. Vöröslő fejjel segítek neki beülni a kerekesszékébe.
Bemegyünk a kapun, egyszerre megértem a szépen vakolt kerítést meg a többit: ez Elek város Roma Nemzetiségi Önkormányzatának épülete. Benne egy krízislakás, oda tartunk éppen a nagy udvaron átkelve. A neve által sugalltak ellenére teljesen felújították, és ami ennél is fontosabb, a bejárati néhány lépcsőt leszámítva akadálymentes, amire most nagy szükség van. Amikor Krisztiánék megkapták használatra, Drágos József kisebbségi önkormányzati elnök azt mondta, borzalmas körülmények között laktak Antonietta anyjánál, oda nem mehetnek vissza. Mert ott nincs villany, nincs gáz, és hely sincs.
„Ezt levezekelni nem lehet! Emberéletet megfizetni nem lehet” | Magyar Hang
Orsós Krisztiánt a kórházból már ide hozták. Egy hónapig maradhatnak itt, mert a lakásra bárkinek szüksége lehet. Bérleti díjat nem kell fizetniük, ha piaci alapon kivennének egy házat, lakást helyben, az alsó hangon 30-40 ezer forint lenne, ennyi pénzük viszont nincs.
Krisztián hatéves kora óta focizik. Beleszalad a jelen időbe, aztán szomorkásan javít: focizott. Pályafutása a megye másodosztályban szereplő Lőkösháza KSK-ban (Községi Sportkör) fejeződött be, ahol centerként játszott.
– Jól fociztál? – kérdezem. Azt mondja szerényen, hogy amit elvártak tőle, azt megpróbálta teljesíteni. Ennél valamivel beszédesebb, hogy 250 meccsen 271 gólt lőtt.
– Nagy jövő állhatott volna előtte, ha felfedezik – állapítja meg a nagybácsi –, de ez ugye már lényegtelen.
Krisztián a futballal pénzt is keresett, „ki, hogy egyezkedik”, jegyzi meg, ő meccsenként 15 ezer forintot, vagyis egy hónapban 60 ezret kapott. Mellette közmunkásként dolgozott, az további 54 ezer forint bevételt jelentett a családnak. Voltak kisebb munkái is, fát vágott, szőlőben dolgozott, mikor mi adódott. Ez most mind kiesett. A háziak mindenképpen meg akarnak kínálni valamivel, legalább egy kávét fogadjak el.
„Ha fáj a fejem, kiengednek levegőzni” | Magyar Hang
– Rendben, köszönöm szépen.
– Mivel kéri? – fordul hozzám Antonietta.
– Csak úgy üresen.
– Tényleg?
– Tényleg.
Azért alaposan megcukrozza. Keserűen nyelem az édeset, de tudom, ez a vendégszeretet jele. Krisztián pincérnek tanult, de az iskolát nem fejezte be, mert a focinak élt. Az edzések mellett a balesete napjáig esténként eljárt futni, önállóan gyakorolt naponta másfél órát, igyekezett olyan lenni, mint a külföldi profik. Mint Lionel Messi, a legnagyobb kedvenc.
A lőkösházi csatár tavaly szeptember 22-én, egy nappal a születésnapja előtt játszott utoljára, a Gádoros elleni bajnokin. Rossz volt a pálya talaja, ráadásul esett az eső. Hosszabban tolt meg egy labdát, mint kellett volna, a kapus is csúszott, ő is csúszott, a sportszára elmozdult, a kapus beleszállt Krisztián sípcsontjába. A csont nem tört el, a becsapódás helyén keletkezett egy duzzanat. Korábban volt ott egy apró dudor, arról azt mondták az orvosok, jegelni kell, nem lesz semmi baj. Na, ennek a helyén nőtt ki most egy jóval nagyobb. Ezt is elkezdte jegelni, de nem javult, elment kórházba, vizsgálgatták, röntgen, vérvétel, egyebek.
A doktorok csontizotóp vizsgálatot is előírtak, arra tavaly ősszel egy idén márciusi időpontot kapott.
Itt hosszan a szemembe néz.
Megmenekült és másokon is segítene a zsámboki kilencgyerekes család | Magyar Hang
– Közben egyre rosszabbodott az állapotom. A lábam egyre jobban dagadt, miközben járkáltam, egyre jobban éreztem, ahogyan terheli a lábamat, bedagadt, véraláfutásos lett – számol be a részletekről. – Hát ez van, sajnos – zárja le a témát, majd egy kicsit masszírozza a csonkot.
Idén márciusban megvizsgálták Gyulán, azután átküldték Békéscsabára, ott egy doktor megnézte a lábát, és csak ennyit mondott: „Nézze, én jót akarok magának, úgyhogy Budapest, Semmelweis Egyetem, Ortopédiai Klinika.” Krisztián nagyon hálás az orvosainak, mert úgy érzi, mindegyiknek az volt a célja, hogy megmentsék a lábát, és focizhasson tovább.
Végül augusztus 6-án kellett befeküdnie a klinikára. Itt villámgyorsan kiderült, hogy a duzzanat egy rosszindulatú daganat, nagyon komplikált lesz műteni, teljesen ki kell venni és transzplantációval pótolni a sípcsontot, a vádlit leválasztani, és a többi. Fennállt a kilökődés veszélye, meg az, hogy a rák visszajön. Vagy volt az a lehetőség, hogy levágják Krisztián lábát a térde alatt. Mivel nehéz döntést kellett meghoznia, kapott két nap gondolkodási időt. Ott helyben a csonkolást választotta. Azzal együtt is, hogy még így is kemoterápiás kezelés vár majd rá, és hogy így is van valamennyi esélye annak, hogy kiújul a rák, vagy áttétek lesznek.
– A hosszú életet a feleségem és a kislányom mellett csak úgy tudták megígérni, ha levágják a lábamat. Nem volt kérdés, hogy a családomat választom – közli Krisztián. – Vannak fájdalmaim, de azok már nem fognak ki rajtam. Felépülök, és megy tovább az élet. Ezzel együtt kell élni, ennek sajnos így kellett történnie.
Még szorítókötés van a lábán, kétnaponta jön egy szakember átkötözni a sebet. Ha a csonk begyógyul, akkor Krisztián kap egy ideiglenes művégtagot, ezzel újból meg kell tanulnia egyensúlyozni, aztán járni. Utána kap végleges műlábat. Ez hatmillió forint, aminek várhatóan a tíz százalékát,
hatszázezer forintot kell kifizetniük. Ennyi pénzük nincsen, ekkora összeget még nem is láttak egyben.
– Mi van akkor, ha nem tudjátok összeszedni?
– Hát azt még nem tudjuk. Csak annyit, hogy az ideiglenes hosszú távon nem működik – válaszolja.
Ördögi kör: Krisztián munkába állni csak a végleges protézissel tud majd a rehabilitáció után, hogy sok-sok év alatt megkeresse a rá valót. Fizetni viszont néhány hónapon belül kell majd.
Orsós Krisztián most táppénzen van. Antonietta kapja a gyest, a kettő együtt nincsen 50 ezer forint. Ebből úgy 30 ezer elmegy Lilien tápszerére, popsikenőcsére, egyebekre. Amikor náluk jártam, alig egy hete volt ez így, a bizonytalan jövőről a családfőnek még csak sejtése voltak, leginkább ez: „Lesz csalódás most.” A rokonok szegények, pénzt adni nem tudnak, ételt viszont igen.
– Azt nem szégyen elfogadni – mondja a családfő, kicsit úgy, mintha mégis szégyen volna. Bútoruk akad néhány, a családsegítő szolgálat adományközvetítése révén kapták. Hűtőszekrényük van, tévéjük nincsen, de ha volna is, a szükséglakásban nincsen a kábel bekötve.
Az új lábbal menni, dolgozni, biciklizni, akár még focizni is lehetne, de csak sérült sportolók között, ilyen csapat viszont nincsen. A Magyar Paralimpiai Bizottság honlapján is csak látássérült labdarúgást találni. Krisztián futballozni már nem akar semmiképp, de elvégzi az edzői tanfolyamot, 6–10 éves gyerekekkel szeretne foglalkozni, „mert azokat még meg lehet tanítani focizni”.
Nem adom a lányom - 24 órás ápolást igényel az éber kómában fekvő Kati
Közben vécére kell mennie, segítség nélkül nem megy. Átveszem a kis Lilient, barátságos gyerek, egyáltalán nem fél az idegentől, el is bóbiskol a vállamon. Az apja mindig olyan fegyelmezetten fogalmaz, hogy a kis közjáték után muszáj feltennem a hülye kérdést:
– Okozott törést az életedben, hogy vége a focinak?
– Nem, nem. A kislányom meg a feleségem mindennél fontosabb. Most lesz négy hónapos – mutat Lilienre, aki már az ágyon szundikál. – Fel kell nevelni, kell neki anya és apa is.
Azután a kedvenc focicsapatáról, a Barcelonáról kezdünk beszélgetni. S kifejti, nemcsak Messi, hanem a játékstílusa miatt szereti őket.
– Pont a levágott lábam vádlijára volt rátetoválva a Barca címere – meséli. – Külön köszönöm az orvosaimnak, hogy amikor kialakították a csonkomat, akkor a címert nem tüntették el, hanem az lett a csonkom alja.
Ha volna rá pénzük, akkor Orsósék vennének maguknak egy lakást vagy házat. – Nem kell nagy, legyen benne fürdő, vécé, szoba, konyha, kis kamra. – Itt, Eleken úgy 3 millió forintról indulnak az ingatlanok – vázolja fel Krisztián (otthon megnézem, és tényleg: a legolcsóbb 2,88, a legdrágább 29 millió forint, de az előbbire rengeteget kellene költeni).
– Egy ilyen nekünk meg is felelne – mondja –, majd felújítgatnánk apránként.
– Van egy hónapotok itt maradni. Ha lejár az idő és nem lesz pénz lakásra, akkor hová költöztök?
– Azt sajnos még nem tudjuk.
(Ha szeretnék támogatni a családot az újrakezdésben, ez a számlaszámuk: 11773339-01340677-00000000.)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!
