Sokat utazó újságíróként nem emlékszem arra, az elmúlt húsz évben volt-e olyan, hogy több mint három hónapig nem léptem át az országhatárt. Szombaton egy száztizenegy napig tartó szünet után mentem ki ismét a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtérre, hogy Marosvásárhelyre repüljek.
A 2A terminál nem üzemel, az utasoknak a 2B oldalon kell becsekkolniuk. A reptérre érkezve látszik, hogy még nem igazán indult meg az élet, a hatalmas parkolók üresek, és az induló szint előtt sincs a szokásos nyüzsgés. A biztonsági ellenőrzésen percek alatt át lehet haladni – nem csoda, déltől délután háromig mindössze négy gép indul. Egy-egy Amszterdamba, Podgoricába, Erdélybe és Nizzába.
A beszállásra várva már egyértelmű, hogy sokan leszünk a gépen, a várakozók többsége maszkot visel. Indulás előtt fél órával megkezdik a beszállítást, de a reptér láthatóan nincs felkészülve a telt házas gépekre – egyetlen busszal viszik ki az utasokat a géphez, és arra sem engednek harminc-negyvennél több utas felszállni, így nagyon lassú a folyamat. Az utasok a sorban állásnál nagyjából betartják a másfél méteres távolságot, így nagyon hosszan kígyózik a sor – mire az egyébként utolsó buszra kerülök, már túl vagyunk a gép indulására tervezett időponton.
A gépbe való beszállás csak az első ajtón történik, ez is lassítja a folyamatot, aztán a légikísérőktől fertőtlenítő törlőkendőt és egy üres nyomtatványt kapunk – utóbbit a román hatóságok kérik érkezéskor, akik azt szeretnék tudni, hol jártunk az elmúlt napokban és Romániában pontosan hol leszünk elérhetőek. A gépen az utasok többsége maszkot visel (ez egyébként kötelező), de aki nem, arra nem szólnak rá, hogy tegye fel. Lehet inni- vagy ennivalót vásárolni, és ugye azt is nehéz lenne maszkban elfogyasztani.
A helyemre érve látom, hogy gyakorlatilag telt ház van – a száznyolcvan fős gépen nem látok üres székeket. 12 óra 40 perc helyett több mint fél órás késéssel, 13.17-kor szállunk fel – mivel Marosvásárhelyig alig negyven-ötven perc a repülési idő, ekkora késést lehetetlen behozni. A tanulság egyértelmű – ha újraindul az élet, és az emberek tömegével kezdenek el repülni, a mostani biztonsági intézkedésekkel komoly késésekre és káoszra lehet számítani.
Az erdélyi városba érkezve a gépen bejelentik: mindenki maradjon a helyén, a kiszállást soronként, a légikísérők felügyeletével fogják lebonyolítani. Az emberek fegyelmezettek, betartják az utasításokat.
A betonon átirányítanak egy nagy fehér sátorba, ahol arcvédő pajzsot viselő egészségügyi dolgozók nézik át a kitöltött űrlapokat és írnak rá valamit. Utána mehetünk be a terminál épületbe, ahol hőkamera is működik, és egy asztalnál újból átnézik a papírokat. Csak utána lehet a határrendészekhez menni, ahol elveszik a kitöltött űrlapot, megnézik a személyit és beléphetek az országba. Az egész simán megy, pár perc alatt végzek – igaz, a repülőn elöl ültem, így én hamar ki tudtam szállni.
Az autóban Székelyföld fele tartva azon gondolkodom, milyen érdekes, hogy egy példátlan válsághelyzet mutatta meg, melyek a valós igények a repülésben. Annak idején lapunk írta meg először, és tettük fel a kérdést a Kormányinfón az illetékesnek, hogy a kormány a nyugat-balkáni járatok támogatása mellett miért nem a székelyföldi járatok sűrítését támogatja: A Malév megszűnése előtt napi járatot üzemeltetett Marosvásárhelyre és Kolozsvárra is gyakran repült, és a Wizz Air is sokkal gyakrabban járt Erdélybe, de aztán ezeket az útvonalakat elsorvasztották – Kolozsvárra már egyáltalán nincs járat, és a marosvásárhelyit is heti kettőre apasztották egy időben. A fapados cégnél dolgozó ismerőseimtől tudom, az erdélyi utakat a belső szlengben „nosztalgiajáratként” emlegették, mert a cég is sokkal inkább Londonra, Barcelonára és a többi kedvelt turistacélpontra fókuszált.
Kérdéseink nyomán aztán megszületett a megállapodás a Wizz Air és a magyar kormány között a napi járatok üzemeltetéséről, és lám, egy sok mindent romba döntő világjárvány után a marosvásárhelyi járat az elsők között van, amely teljes telt házzal megy – azért, mert ide valós utazási igény van, ellentétben a mesterségesen felfújt olcsó turizmussal.
Lehet, hogy a magyar–magyar kapcsolatok mentén kellene újragondolni az egészet.
