Ha az Oscar-díjra jelölt Arthur Hiller kanadai filmrendező ismerte volna Peter Mibust, a kócos hajú és vakmerő nyugatnémet egyetemistát, az ő történetét is elmesélhette volna a nagysikerű Love story című mozijával. Ez az a film, amelyben egy gazdag családból származó amerikai egyetemista beleszeret egy szegény lányba, akiről aztán kiderül, hogy halálos beteg. Peter Mibussal is hasonlóképpen esett. Ő 50 évvel ezelőtt, a fallal kettéosztott Németországban egy keletnémet lányba habarodott be, majd egy magyarországi és romániai kitérővel próbáltak az NSZK-ba jutni. A kalandos lányszöktetés a vasfüggönyön és Dunán át csak életük kockáztatásával sikerült, a szerelemre mégis csak kevés idejük jutott. Peter Mibus 46 év után a lányaival járta újra az útvonalat, amelyre mi is elkísértük.
– Ha soha sem szerettél igazán az életben, nem fogod megérteni a döntéseimet – mondja Mibus, akivel Temesváron, az egykori Losonczy téren sétálunk. A Bánságba tartott vele Németországból a két lánya is. Ők is látni akarták, hol szökött át az apjuk Jugoszláviába 1970. július 22-e éjjelén. – Talán azt gondolja, hogy értelmetlen volt, amit csináltam, hiszen nálam volt a nyugatnémet útlevelem. Ezért kell tudni az egész történetet.
A ma 73 éves Peter Mibus a már kettéosztott Berlin keleti felében született. Apja tervező volt, a háztartási hulladékot villamosenergiává alakító eszközt fejlesztett. Ő 1960-ban szökött át Nyugat-Berlinbe – a fal egy évvel később kezdett épülni –, Peter és anyja két héttel később csatlakoztak hozzá. Nyugatnémet állampolgárokká váltak, az életszínvonaluk is nyugati lett. Peter Mibusnak már egyetemistaként autója volt, de visszajárt az NDK-hoz tartozó Kelet-Berlinbe. Így találkozott Ursulával. – Uschi autóstoppos volt. Mikor megálltam, azt mondta, nem ül be nyugati kocsiba. Aztán megkérdeztem tőle, találkozna-e velem egy másik helyen és időben. Ehhez volt kedve. Így tudtam meg, hogy 24 éves és tanár – idézte fel Mibus.
Elmondása szerint három hónap után érezte, hogy Uschival szeretne élni, odaát, az NSZK-ban. – A randijaink hamar véget értek, mert a törvény szerint éjfélig vissza kellett érnem nyugatra. Ezért döntöttem úgy, hogy átviszem Nyugat-Berlinbe. A határt ekkor már nagyon szigorúan őrizték, nem lehetett kockáztatni. Ezért döntöttünk a magyarországi kitérő mellett. Ha ne adj' Isten mégsem sikerül, valahol átúszunk a Dunán – gondoltuk. Elvégre mindketten jó úszók voltunk.
Magyarország abban az időben népszerű hely volt az NDK-s turisták körében. Georg Herbstritt kutató szerint közel négyezer keletnémet próbált Magyarországon át nyugatra szökni. A többségnek nem sikerült. A keletnémet titkosszolgálat, a Stasi repülővel szállította az elfogottakat vissza. Majd több mint egy év börtön után, az NSZK sokakat kivásárolt a börtönből.
Peter és Uschi – miután Bulgáriát adták meg nyaralási célként – néhány hét alatt megkapták a tranzitvízumot Csehszlovákiába, Magyarországra és Romániába. – Ugyan könnyebb lett volna hamis nyugatnémet útlevelet szerezni Uschinak, de ennyi pénzem nem volt – jegyezte meg.
Miközben Uschi vonattal indult Prágába, Peter autóval zötykölődött oda. A városban éjszakáztak, másnap érkeztek meg Budapestre. Innen egy tank benzinnel indultak Szeged felé. Este 10-re járt az idő. Az úton alig találkoztak valakivel. – Egy balkanyar után útakadályok zárták el az utat. Ekkor lett világos, hogy a jugoszláv határnál vagyunk. A magyar katonák talán azt gondolták, hogy erőből akar valaki átrontani a határon. Mikor gyorsan meg akartam fordulni, egy kezében fegyvert tartó határőr termett előttem. Nem volt mit tenni, bekísértek bennünket. A személyi igazolványokat kérték, majd bevittek bennünket egy helyiségbe. A kiabálásukból semmit sem értettünk. Időbe telt, mire kerítettek valakit, aki beszélt németül. Ekkora átvittek egy másik szobába, aminek nem volt kilincse. Meglepő volt, hogy nem választottak szét bennünket. Már Budapesten megállapodtunk abban, hogy ha elfognak, azt mondjuk, Prágában találkoztunk először – emlékezett Mibus.
Éjfél előtt, a rácsos ablakon keresztül – ahogy Peter mondja – „egy orosz stílusú jeepet” láttak. Az ezzel érkező férfi előbb Uschit vitte kihallgatásra. – Mivel visszatérte után ismét egyedül maradtunk, mondta, hogy a megbeszéltek szerint járt el, azaz Prágában ismerkedtünk meg. A tiszt a kihallgatásomat azzal kezdte, tudja: Uschi és én már Berlinben találkoztunk, és Jugoszláviába, majd az NSZK-ba akarunk szökni. De én ragaszkodtam ahhoz, hogy Prágában találkoztunk, majd spontán találtuk ki, hogy Bulgáriába megyünk nyaralni. Valójában Nagylak fele akartunk menni, de eltévedtünk – magyaráztam neki. Nem akarta elhinni, hogy nyugatnémet egyetemista vagyok és azt sem, hogy az autó az enyém. Felfoghatatlan volt számára, hogy megengedhetem magamnak egy autó fenntartását – így Mibus.
Közben átkutatták a Volkswagent is. Noha abban iránytű, zseblámpa, drótvágók, úszószíj, az iratoknak vízálló zsák és térkép is lapult, azokat nem találták meg. Ez volt az első csoda. A második, hogy a kihallgatás után visszakapták az okmányaikat és autót, majd követniük kellett a katonai járművet. 20 perc múltán a sofőr kiszállt, és a német nyelvet törve jó utat kívánt – de csak Peternek, Uschiról tudomást sem vett.
Még azon az éjjel átléptek Romániába. Temesváron eladtak néhány harisnyanadrágot és egy táskarádiót. Ebből a bánsági, Duna parti Újmoldovában (ma Krassó-Szörény megye) szálltak meg.
2016-os találkozásunk alkalmával felkerestük a panziót is, de már csak hűlt helyét találtuk. 1970-ben viszont Peterék még találkoztak itt németül beszélő svábokkal, velük sétáltak aztán a Duna-parton. – Séta közben egy határőr ugrott elénk. Megmutattam neki az útlevelemet, és azt mondtam, hogy a másik három ember román. Szerencsére hitt nekem.
A találkozásunk alkalmával is belebotlottunk a mai határőrökbe. „Nézd, most barátok vagyunk! De mi történt volna 1970-ben? – mondta nekik Mibus fotózkodás közben.
De vissza 1970-be! Noha a lebukás veszélye nagy volt, a Dunán való átkeléssel nem vártak. Éjjel a Volkswagent hátrahagyva, a tarlón átvágva mentek le a folyóhoz. A határőrök itt hajón járőröztek. A reflektoruk körülbelül 50 métert az erdőből is átvilágított. Egy óra várakozás után kezdtek úszni. – Néhány méter után észrevettük a megfigyelő tornyot. Bár emlékeim szerint telihold volt, mégsem vettek észre bennünket. Alighanem a sok úszó fadarab miatt. A vékony ruhákat összekötve tartottuk egymást a felszínen. A folyó felénél már nagyon hideg volt a víz. Én merültem ki hamarabb, Uschi húzott ki a jugoszláv partra – magyarázta.
Előbb Pozsarevácra, majd Belgrádba buszoztak. – Vizesek voltunk, de a jugoszlávok nagyon barátságosan fogadtak. Tudtuk, hogy el kell jutnunk a belgrádi nyugatnémet nagykövetségre, és kötelességük nyugatnémet útlevelet kiadni (ezeket a mai napig őrzi).
A nagykövetségen egy szobában pihenhettünk. Aztán kaptunk pénzt vonatjegyre. Uschi megkapta a nyugatnémet útlevelet is. Azt is mondták – mivel hiányzott a beutazási vízumunk –, hogy elutazáskor lehetnek problémáink, de kérték, hogy próbáljunk az otthon ránk váró gondjainkra és a sürgős távozási szándékunkra hivatkozni – magyarázta a férfi.
Peter és Uschi 1970 szeptemberében házasodtak össze Nyugat-Berlinben. Néhány hónap után Uschi babát is várt. A pár élete azonban gyorsan rémálomba fordult: Uschinál tüdőrákot diagnosztizáltak, fél évet ígértek neki. A sugárterápia miatt elvesztette a magzatát. A nő még 11 hónapot élt – mondja Mibus, könnyezve, akit a második házasságából született Sophie és Anna vigasztalt. Mibus ugyanis tíz évvel később újranősült.
A Stasi Peter Mibust és Uschit különben nyugaton nem hagyta békén. A kelet-németországi rezsim például nem engedélyezte, hogy a nő a halála előtt még találkozhasson az NDK-ban élő szüleivel. A temetésére sem engedték át őket, pedig mindössze néhány kilométer választotta el őket egymástól a fal két oldalán.
Mibus – ha úgy tetszik – a maga módján próbált bosszút állni. Többeknek mesélt a szökésük útvonaláról. Elmondása szerint 1972 és 1974 között két személyt maga vitt át egy átalakított csomagtartójú autóval Nyugat-Berlinbe.
A fal leomlása után, miután betekintést kért a Stasi aktáiba, azonban újabb meglepetés érte. Az iratok szerint – amelyeket megmutatott nekünk – a Stasi megpróbálta beszervezni Uschit, sikertelenül. – Jelentések azonban vannak rólunk és a barátainkról is. Az iratokban nincs szó arról, hogy a magyar és román titkosszolgálatok tájékoztatták volna a Stasit a velünk történtekről. Ám az benne van, hogy milyen úton kerültünk nyugatra, és a Stasi tudta azt is, hogy segítettem két embernek az NSZK-ba jutni. Nem voltak társaim, a jelek szerint éppen időben álltam le a csempészettel.
Amikor Peter Mibussal Berlinben találkoztunk, azt is megkérdeztük tőle, hogy megbánt-e valamit, illetve arra is kíváncsiak voltunk, hogy miért 50 év elteltével látogatta meg az útja főbb állomásait. – Mert szomorú történet. Szerencsés menekülésünk ellenére nagyon hamar elragadta tőlem Uschit a halál. Korábban azért nem tértem vissza Magyarországra és Romániába, mert a fájdalmas emlékektől inkább szabadul az ember. Ha nem is a legbölcsebben cselekedtem 1970 júliusában, ez egy módon mégis igazolható: igazán szerelmes voltam.
