Noha már több napja vége az olimpiai kvalifikációs férfi-kézilabda-világbajnokságnak, még mindig keressük az okát, miért nem volt képes kivívni a magyar válogatott – a kedvező sorsolás ellenére sem –, hogy kijusson a tokiói játékok selejtezőtornájára. Persze még nincs minden veszve, hiszen több lehetőség mutatkozik a kvalifikációs tornán való részvételre – de ismerjük be, ilyen kedvező helyzetben nem lesz még egyszer Magyarország.
Minden európai csapat legyőzte a mieinket, amelyikkel csak találkoztunk – ami nagyon nem jó előjel a következő Európa-bajnokságra. Újfent kiderült, előzetesen dönteni kell arról, hogy a válogatott- vagy a klubsikerek a fontosabbak: a kettő együtt nem megy. Amíg a legjobb hazai csapatokban – a nemzetközi kupasikerek miatt – csak elvétve találunk magyar játékosokat, addig ne is reménykedjünk abban, hogy a nemzeti csapat képes lesz a legjobbakkal felvenni a versenyt. Ha őszinték akarunk lenni, a tavalyi katasztrofális Eb-szereplés után már az is csodaszámba ment – három meccs, három vereség –, hogy egyáltalán kijutottunk a világbajnokságra, miután némi szerencsével, két meccs alapján jobbnak bizonyultunk Szlovéniánál. Ha a válogatott élvezne prioritást, akkor a legjobb klubcsapatokban maximálni kellene a légiósok számát, és persze el kellene fogadni azt, hogy ez esetben jó néhány évig nem nyernénk nemzetközi kupát.
Az alapcélt sem érték el kéziseink | Magyar Hang
A magyar válogatott nem volt képes bravúrokra, és kizárólag a papírforma alapján nekünk álló találkozókon nyert. Távol az olimpiai kvalifikáció.
A végül is csalódást okozó – 10. lett a válogatott – szereplés okaira a szakmai vezetésnek kell megtalálnia a választ, miképpen arra is, miért történt ennyi sérülés, miért nem volt a kezdőcsapatban szereplőkkel egyenértékű cserénk, illetve miért erőltetjük a világszinten már elavultnak tűnő védő-támadó specialisták folyamatos cseréit menet közben. Utóbbi kérdésre megvan a válasz: univerzális játékosokat kell kinevelni, akik védekezni és támadni is tudnak egyszerre. Szemmel látható volt az is, hogy a magyar válogatott magasabb, erősebb testfelépítésű játékosai nem bírják felvenni az élcsapatok legjobbjainak tempóját. Szintén elgondolkodtató, hogy az eredetileg csak epizódszerepre kivitt, majd kulcsfigurává vált, 37 éves Nagy László miként lehetett az egyik legjobb játékosa a csapatnak a mellett a Lékai Máté mellett, aki gyermeke születése miatt hazautazott két vb-meccs között.
Egy biztos, nem tizenhat egyenrangú játékos alkotta a keretet, ráadásul nem is mindenki kapta meg az esélyt a bizonyításra, így például Császár Gábor sem, aki tudása és tapasztalata alapján jóval többet érdemelt volna. Örömteli ugyanakkor, hogy a mély vízbe dobott fiatalok közül Máthé Dominik, Juhász Ádám és Szita Zoltán képes volt olyan szinten játszani, amire a jövőben lehet alapozni. Kár, hogy ők is kevés időt tölthettek a pályán. Továbbra is lyukas a szélsőjátékunk, nem véletlenül innen próbálkoztunk a legkevesebbet a vb-n, sőt a mezőnyben is az egyik legrosszabb mutató volt a szélről regisztrált 34 kísérlet.
Még nyitott kérdés, mi lesz a kapitányi poszttal, ugyanis Csoknyai Istvánnak és Vladan Maticsnak is lejárt a szerződése. Sajnos a duó egyáltalán nem tudott hozzátenni szinte semmit a csapathoz a vb alatt, ugyanakkor az sem tűnne túl észszerűnek, ha rövid időn belül már az ötödik kapitánnyal vágnánk neki a következő világversenynek.
Mivel az egész sportág megítélését, népszerűségét befolyásolja a válogatott olimpiai szereplése, tényleg fontos lenne egy irányt kijelölni, és a kiválasztott edzőnek időt biztosítani, hogy végigmenjen a kijelölt úton.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/5. számában jelent meg, 2019. február 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/5. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
