Úgy alakult, hogy kevesebb, mint egy héten belül két ország labdarúgó-bajnokságának rangadóját élőben, a helyszínen követhettem végig, és ez kiváló alkalmat ad a futballélmény összehasonlítására. Nézzük hát, mibe kerül az egyszeri szurkolónak a Kolozsvári CFR–FCSB és a Ferencváros–Mol Vidi FC mérkőzések megtekintése, és milyen szolgáltatásokat kap a pénzéért cserébe.
Mindkét helyen utolsó pillanatban, a mérkőzés napján vettem meg az akkor kapható legolcsóbb jegyet. Kolozsváron ezt sor nélkül meg lehetett tenni a meccsnap délutánján, és nem kértek semmilyen személyazonosságot igazoló iratot. Hetven lejt (4700 forintot) fizettem a jegypénztárban. Budapesten jóval bonyolultabb bejutni egy Fradi-meccsre – a leendő nézőnek (amennyiben elmúlt hatéves) úgynevezett szurkolói kártyával kell rendelkeznie. Ez pénzbe kerül, és online nem lehet igényleni. Személyi és lakcímkártya kell hozzá, és miután kitöltöttünk egy adatlapot, az úgynevezett vénaszkennerrel beolvassák a tenyerünket a rendszerbe. Meccsnapon is ki lehet váltani ezt a kártyát, de akkor drágább (1500 forint), és számítsunk arra, hogy akár több órás sorban állással is járhat ez a procedúra. Nekem már van ilyen kártyám, így vehettem online is jegyet – szombat délután, pár órával a mérkőzés előtt a legolcsóbb 5600 forintba került.
Kolozsváron a fellegvári (hivatalos nevén Constantin Rădulescu) stadionban 23 500 néző férne el, a bukarestiek elleni, a bajnokság sorsát is eldönthető mérkőzésre 12 ezren váltottak jegyet. Az 1907-ben alapított erdélyi csapat három ponttal vezette a román Liga 1-et, amelyből még öt forduló volt hátra, így egy hazai győzelem jelentős előnyt biztosított volna a folytatásra. Az ellenfél a bukaresti Steaua – azért lett ilyen furcsa neve (FCSB), mert a román honvédelmi minisztérium elperelte tőlük az egykori katonacsapat nevét, így a „csillag” szót többé nem használhatják.
Magyarországon a Fradi szombat estig nyolc ponttal vezette az OTP Bank-ligát, tehát a tét az volt: ha megverik a székesfehérváriakat, a hátralévő négy fordulóban összesen két pontot kell gyűjteniük a bajnokság megnyerésére. A 22 ezer férőhelyes Groupama Arénába 16 127 néző váltott jegyet – nem csak a több néző miatt volt jobb hangulat, egyszerűen a budapesti stadionnak jobb az akusztikája, a Fradi kemény magja is sokkal népesebb (és hangosabb), mint a kolozsvári szurkolói csoportok. Utóbbiból több is van, a KVSC 1907 például a helyi magyarokat tömöríti.
Mindkét helyen könnyű volt bejutni a stadionba – Budapesten nem is kötelező vinni a jegyet magunkkal, a vénaszkennernek és szurkolói kártyának köszönhetően felismer a rendszer. Mindkét helyen motoztak a belépés után, de Kolozsváron voltak szigorúbbak – a nézőktől elvették például az öngyújtókat is. Kolozsváron a büfé kínálata egészen szegényes: száraz kiflibe tömött szottyadt virslit lehet venni tíz lejért (670 forint), van kóla, zacskós pattogatott kukorica és ásványvíz. Jó hosszú sorokat kell állni, mert kevés helyen árusítanak. Budapesten nem lehet készpénzzel fizetni (a szurkolói kártyára lehet tölteni pénzt a nagyszámú hosztesznél, gyorsan), sokkal gördülékenyebb a kiszolgálás, és Kolozsvárral ellentétben van hideg csapolt sör is, korsónként, ha jól emlékszem, hatszáztíz forintért.
A kincses városban nem volt szerencsém – egy unalmas, alacsony színvonalú mérkőzésen nem bírtak egymással a csapatok, 0–0 lett a vége. Két hazai kapufa volt a látványosság, és a bukaresti szurkolók rigmusai növelték az adrenalinszintet. Többször nemi kapcsolatra biztatták a „hazátlan” magyarokat a felmenőikkel, vagy orális örömöket ajánlgattak nekik. Ami pozitívum, hogy a pályán sok hazai játékos kapott lehetőséget: a kolozsváriaknál négy a kezdőben és kettőt becseréltek (a magyarországi Lang Ádám most még a kispadról is kiszorult), a bukarestieknél viszont hét kezdő és mindhárom csere román állampolgár volt. Az is érdekes, hogy mindkét csapat hazai edzővel dolgozik.
A kolozsvári csapatnál nyolc évvel korábban, 1899-ben alapított FTC kezdő tizenegyében három magyar lépett pályára: Dibusz, Lovrencsics, valamint a Brazíliából honosított Leandro. A háromból két csere is magyar: Böle és Varga Roland. Az egykori Videotonnál kicsit jobb a helyzet: a kapus Kovácsik mellett Pátkai, Huszti, Juhász és Kovács is ott volt a kezdőben, és Husztit Elek váltotta. Itt is van honosított magyar: Nego Franciaországban született, de két hónapja állampolgársági esküt tett, Vinicius pedig 2017-ben lett magyar. Mindkét csapat edzője külföldi, de ami sokkal elgondolkodtatóbb, az összes gólt idegenlégiósok szerezték.
Igen, ezen a mérkőzésen volt gól, ráadásul öt is: 4–1-re győzött a Ferencváros, hatalmas lépést téve a bajnokság megnyerése felé. A hazaiaknál nem kapott játéklehetőséget a közönségkedvenc csatár, Böde Dániel, ami azért baj, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ferencvárosi gyerekek ezrei szeretnének Nguenné vagy Haratinná válni felnőttkorukra – Bödévé viszont annál inkább.
A közönség Budapesten is kiviselte magát, de itt nem a vendégszurkolók, a hanem a hazai kemény mag. Ez a legnagyobb akadálya annak,hogy igazi családi ünnep legyen egy meccs: miközben szinte tökéletes az infrastruktúra, jó a kiszolgálás és civilizált körülmények között lehetne élvezni a mérkőzést, emberek ezrei azzal voltak elfoglalva, hogy percekig buzizták az ellenfél egyik játékosát. Annak ellenére, hogy a szpíker többször is megkérte őket a kulturált szurkolásra. Huszti Szabolcsnak annyi a bűne, hogy külföldről hazatérve nem a Fradiba, hanem a székesfehérváriakhoz szerződött. És még valami: a közönség a műsorvezető Hajrá, Fradi! biztatására mindannyiszor egy szabadszájú, modern szabadversnek is beillő rigmussal válaszolt: Hajrá, Fradi! Mocskos lilák! Szar a Kispest, buzi MLSZ!
Összegezve: fejenként hat-hétezer forintba kerül mindkét országban, hogy megnézzük a helyi bajnokság rangadóját, és közben együnk és igyunk valamit. Magyarországon jobb az infrastruktúra, több gólt is láthattunk (bár ez szerencse kérdése), viszont jóval kevesebb helyi játékosnak szurkolhatunk. A gyereket – egyelőre – hagyjuk otthon.
