Október végén tették közzé a hírt, amely szerint a Nemzetközi Cselgáncsszövetség (IJF) minden nemzetközi versenyről kizárta Iránt, amelynek tagságát a szervezetben egyébként már szeptember közepén felfüggesztették. Az ok: Irán tiltja a sportolóinak (amúgy nem csak a cselgáncsozóknak), hogy izraeli ellenféllel versenyezzenek.
A döntés közvetlen előzménye augusztus 28-áig vezethető vissza, amikor az iráni sportvezetők felszólították világranglista harmadik helyezett dzsúdósukat, Szaid Mollaejt, hogy lépjen vissza a világbajnokság küzdelmeitől, nehogy véletlenül szembekerüljön az izraeli Szagi Mukival (aki súlycsoportjában jelenleg vezeti a világranglistát).
A cselgáncsszövetség indoklásában szerepel, hogy februárban, egy párizsi tornán már történt hasonló szabálysértés, Mollaejt akkor is eltiltották egy másik izraelivel folytatott küzdelemtől.
Az augusztusi, tokiói világbajnokságot egyébként a korábban már kétszer is Európa-bajnok Muki nyerte meg. Mollaej nem volt hajlandó visszalépni, az izraelit így is elkerülte, végül az ötödik helyen végzett. (A verseny befejezése óta Németországban tartózkodik, nem mer hazatérni az esetleges retorziók miatt, és azt tervezi, hogy a következő olimpián a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által szervezett, menekültekből álló csapatban indul.)
Az eset korántsem példa nélküli: az utóbbi évtizedekben számos alkalommal fordult elő, hogy sportolók – általában, de nem csak arab országok versenyzői – nem voltak hajlandók kiállni izraeli riválisok ellen. Szintén az augusztusi cselgáncs-vb-n, ugyancsak Szagi Mukival esett meg, hogy egyiptomi ellenfele, Mohamed Abdelaal, akit legyőzött az elődöntőben, a meccs után nem volt hajlandó kezet fogni vele. Két évvel ezelőtt, 2017 novemberében az U23-as birkózó-vb-n az iráni Alireza Karimit edzői utasították, hogy veszítse el soron következő mérkőzését, mert csak így kerülheti el az izraeli Uri Kalashnikovot a következő fordulóban. A sportoló, vonakodva bár, de engedelmeskedett, az iráni sportminisztérium később dicséretben részesítette „döntéséért”.
A hasonló példák sora szinte végtelen. Izraeli sportolók a tollaslabdázóktól a röplabdázókon és az asztaliteniszezőkön át a vívókig számos esetben élhették át, hogy ellenfelük nem áll ki velük, de a (sport)politika ezen sajátos módja a sakkozókat és a paralimpikonokat sem kerüli el. Hét izraeli sakkozó például 2017 decemberében nem kapott szaúd-arábiai vízumot, így nem vehettek részt egy ott rendezett nemzetközi versenyen. Még nagyobb port kavart az ügy, amikor a nemzetközi sakkszövetség 2018-ban azzal fenyegette meg Tunéziát, hogy nem rendezhet meg egy versenyt, ha nem hajlandó beengedni az országba a zsidó állam válogatottját (a tunéziaiak végül engedtek, a verseny lezajlott). Ami a paralimpiai sportolókat illeti, ez év januárjában Izrael arra kérte a nemzetközi paralimpiai bizottságot, hogy ne Malajziában rendezzék a nyári paraúszó-világbajnokságot, mivel az iszlám ország nem hajlandó vízumot biztosítani sportolóinak. A nemzetközi bizottság helyt adott a kérésnek, a küzdelmekre Londonban került sor.
Bár általában muszlim országok érintettek az Izraellel szembeni lépésekben, a svédországi Malmőben is előfordult, hogy a városvezetés nem akart olyan Davis-kupa-versenyt, amelyen Izrael teniszválogatottja is részt vesz. (Malmőt később komoly büntetéssel sújtották ezért.) De a hasonló ügyek természetesen a labdarúgásban is előfordulnak. Az izraeli labdarúgó-szövetség 1954 és 1974 között a FIFA ázsiai futballszövetségében szerepelt, ám miután több arab és muszlim ország megtagadta, hogy játékosai pályára lépjenek Izrael ellen, majd az ázsiai divízióból is kizárták, végül az európai futballszövetségben talált otthonra.
A sportban megjelenő Izrael-ellenesség olykor – mint a fent említett malmői esetben, vagy épp olyankor, amikor különböző nemzetközi szervezetek Izrael olimpiákról való kitiltásáért lobbiznak – tiltakozás a zsidó állam palesztinokkal szemben folytatott politikája ellen, ám a legtöbbször egyszerűen annak kifejezése, hogy az adott (muszlim) ország nem ismeri el Izrael létét. Ezt tökéletesen kifejezte a szíriai ökölvívó, Ala Gaszún [Ghasoun] kommentárja, aki egy 2016- os azerbajdzsáni olimpiai kvalifikációs tornán nem volt hajlandó ringbe szállni izraeli ellenfelével szemben. „Ha kiálltam volna – nyilatkozta Gaszún –, az azt jelentené, hogy én mint sportoló, illetve Szíria mint állam elismeri Izrael állam létezését.” Amiről természetesen szó sem lehet – még a sportban sem.
Miért épp a dzsúdó?
A legtöbb Izraellel kapcsolatos sporthír – a különféle bojkottoké is – a cselgáncs világából érkezik. A zsidó állam fennállása óta kilenc olimpiai érmet nyert, ebből ötöt dzsúdóban. A Haaretz cikke szerint nem véletlen, hogy a zsidó sportolók éppen ebben a küzdősportban jók. Az írás idézi egy kis egyesület vezetőjét, aki elmondja: az izraeliek nagyon gyors tempóban élnek, és ha elrontanak valamit, ritkán kapnak második esélyt. Márpedig a dzsúdó ebben hasonlít a mindennapi élethez, rendkívül kemény, állandó figyelmet és döntéseket igénylő sport, amelyhez az izraeliek épp megfelelő mentalitással rendelkeznek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/45. számában jelent meg november 8-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/45. számban? Itt megnézheti!
