A világháborúk idején három nyári olimpiát (1916. Berlin, 1940. Helsinki, illetve 1944. London) is töröltek a programból, de arra még sosem volt példa, hogy elhalasszák a játékokat. A koronavírus miatt azonban erre is sor került: az eredetileg 2020-as tokiói játékokat a tervek szerint jövőre rendezik meg. Ha már idén nem örülhetünk magyar aranyéremnek, idézzük fel a régmúlt dicsőségeit, és ismerkedjünk meg közelebbről a legendás bajnokokkal. Gyűjtsünk erőt a múltból, és várjuk reménnyel telve a 2021-es esztendőt. Sorozatunk első részében Hajós Alfrédot mutatjuk be, aki 124 évvel ezelőtt szerezte meg Magyarország első olimpiai aranyérmét.
A tizennyolc éves fiatalember őszinte örömet érzett, és még az sem zavarta különösebben, hogy az eredményhirdetéskor a zenekar tévedésből az osztrák himnuszt kezdte játszani. Végül is dualista monarchiában éltünk, az osztrák császár volt a magyar király, s az azért mégsem várható el egy görög zenekartól, hogy naprakész legyen ilyen bonyolult közép-európai státusügyekben – írta az első magyar olimpiai bajnok athéni eredményhirdetési ceremóniájáról Szále László újságíró. 124 éve, 1896. április 11-én történt mindez, amikor Hajós Alfréd néhány óra leforgása alatt két történelmi bajnoki címet is szerzett Magyarországnak. Az egyiket – viszonylag könnyen – 100 méter gyorsúszásban, a másikat – borzalmas körülmények között, embermagas hullámokkal, jeges vízzel és izomgörcsökkel küzdve – 1200 méter gyorson. Utóbbi tette után hősként tisztelte szinte az egész hellén világ, és ráragasztották a Magyar Delfin nevet.
De kezdjük az elején. Hajós Alfréd 1878. február 1-jén, eredetileg Guttman Alfréd néven született, szegény zsidó családba. Mindössze 13 éves volt, amikor édesapja a Dunába fulladt, a fiú ezután kezdett el komolyan foglalkozni az úszással. De nem csak a sportnak élt: a Műegyetemre járt, építésznek tanult. Amikor kiderült, hogy ő is elutazhat az első újkori olimpiára Athénba, még keményebb edzésekbe fogott. Akkoriban az állam csak minimális forrásokkal támogatta a sportot, korábban nem voltak világversenyek, vagyis aki el akart valamit érni, csak magára támaszkodhatott.
Edzés a Rudasban
A 18 éves Hajósnak nem volt könnyű dolga: hazai versenymedence híján a Rudas 27–28 fokos vizében volt kénytelen edzeni – amely inkább üldögélésre vagy pancsikolásra volt alkalmas, mintsem úszásra. Az olimpiára végül Iszer Károly, a Magyar Torna Club elnöke támogatásával, valamint egyeteme engedélyével sikerült kijutnia. Érdekes, hogy az első újkori olimpiát nem nyáron, hanem áprilisban rendezték meg, ami – tekintve, hogy például az úszószámokat nem fűtött medencében, hanem a tengerben rendezték – nem tűnik túl észszerű megoldásnak.
Április 11-én ráadásul a szokottnál is hűvösebb, szeles reggel köszöntött Athénra, akkori beszámolók szerint mindössze 12, a tengervíz pedig 10–14 fok lehetett. Hajós nem méricskélt, egyszerűen dermesztőnek érezte a tengert már az első vízbe szállás alkalmával is, pedig hát a küzdelem ekkor alig tartott tovább egy röpke percnél. Amikor Hajós Alfréd végigúszta a 100 métert a borzalmasan hideg tengervízben, nem csapott öklével a levegőbe, mert fogalma sem volt róla, hogy győzött. Csak később tudta meg, hogy 82,2 másodperces eredményével olimpiai bajnok lett.
Lekéste a rajtot
A neheze még csak ezután jött, hiszen hátravolt még a hosszabb távú versenyszám. A 100 és 1200 méteres verseny között iktatták a programba az 500 méteres számot, Hajós azonban ezt kihagyta. Egészen pontosan lekéste a rajtot, annyira belefeledkezett a „bemelegítésbe”. Vélhetően ez volt a szerencséje. (Lauber Dezső, Hajós barátja később azt mesélte, a bajnok egyszer célzott arra, hogy a kegyetlen hideg miatt döntött úgy, inkább lekési az 500 méter rajtját, és csak a hosszabb távra összpontosít – azonban sohasem derült ki, hogy ez igaz-e vagy csak legenda.)
Amíg a többiek a közepes táv aranyérméért küzdöttek, Hajós készült az utolsó számra. Először a mellkasát ápolta, mert még a 100 méter gyors előtt a rajtvonalként szolgáló erős hajókötél jócskán lehorzsolta a bőrét, s a sós víz marta versenyzés közben. Ujjnyi faggyúval kente be minden porcikáját a hideg víz elleni védekezésként.
Gallov Rezső egykori vízilabdázó, későbbi sportújságíró írt a verseny körülményeiről: az öbölből három kis gőzösön vitték ki a nyílt tengerre az 1200 méteres verseny résztvevőit, akik a rajtpisztoly dörrenésére ugrottak a vízbe, s kezdték meg küzdelmüket a rettenetes hideggel, széllel és a 2-3 méteres hullámokkal. A hajók visszatértek a kikötőbe, vagyis sorsukra hagyták a versenyzőket, akiknek szó szerint az életükért kellett küzdeniük.
„Az életemért úsztam”
Hajós később bevallotta, hogy amikor elveszítette szeme elől az ellenfeleit, eljutott a feladás gondolatáig, ám egyszerűen nem látott egyetlen csónakot sem, amelyre felkéredzkedhetett volna. Nem volt más választása, mint minél gyorsabban a célnak venni az irányt. A tőle némileg leszakadó – s egyetlen komoly – ellenfelét, a görcsökkel küszködő, 500 méteren győztes, osztrák Paul Neumannt szinte az utolsó pillanatokban mentették ki a kísérő hajók, amelyek – érzékelve a veszélyt – az öböl bejáratától végül visszafordultak, s egymás után halászták ki a végkimerülésben lévő úszókat.
Hajós önéletrajzi visszaemlékezésében (Így lettem olimpiai bajnok) olvasható, hogy akkor kezdett kissé megnyugodni, amikor átúszott az öböl kapuján, s a versenybírák hajói is feltűntek a közelében. Ellenfelet azonban egyetlenegyet sem látott, egészen elbizonytalanodott, amikor meghallotta a parton összesereglett tömeg ujjongását. Őt ünnepelték. Hatalmas fölénnyel győzött, messze megelőzve még a hazai vizeken versenyző görögöket is. Hajós 18 perc 22 másodperc alatt teljesítette a távot, rajta kívül külföldi nem szerepelt az élmezőnyben. Sőt még a görög ezüstérmes is 2 perc 40 másodperccel később ért célba.
„El kell mondanom, a gondolatától is reszkettem annak, hogy mi fog történni, ha görcsöt kapok a hideg vízben. Sokkal inkább az életemért, mintsem a győzelemért úsztam” – emlékezett vissza később Hajós az 1200 méteres viadalra, amelynek megnyerése után átfagyott testét görög matrózok emelték ki a vízből.
Az anekdota szerint Konstantin görög trónörökös a második érem átadása során németül azt a kérdést intézte a bajnokhoz, hogy hol tanult meg ilyen jól úszni, mire a zavarban lévő fiatalember – nagy derültséget keltve – csak ennyit tudott válaszolni: „A vízben, felség.”
Úszóból futballista
Hiába azonban a történelmi siker, Hajós 1897-ben, 19 éves korában befejezte úszópályafutását. Áttért a tornára, majd a labdarúgásra, a Millenáris-pályán 1897. május 9-én lejátszott első hazai labdarúgó-mérkőzésen is focizott. 1901-ben és 1902-ben tagja volt a bajnokcsapatnak, s balösszekötőként az első magyar válogatottnak is. Az aktív sportolással 26 évesen hagyott fel, de 1906-ban még két mérkőzésen szövetségi kapitányként segítette a válogatottat. Egy ideig a Sport-Világ című lap főszerkesztője is volt.
És akinek kétsége lenne afelől, hogy valaki az élet több területén is tud kiemelkedőt, sőt maradandót alkotni, annak érdemes Hajós életét tanulmányoznia. Miután letette a futball-labdát is, teljes erejével az építészetre koncentrált. Villányi Jánossal együttműködésben megalapította saját építészirodáját, ekkor pályájának új, szintén rendkívül sikeres szakasza indult el. Alkotásai a stílusok egész skáláját ölelik át, az eklektikától a szecesszión át a modernig. 1909-ben nyertek először pályázaton Villányival: ők tervezhették meg a Borsod megyei Takarékpénztár miskolci épületét.
Egyik leghíresebb alkotása az azóta Debrecen egyik szimbólumává vált Aranybika szálló újjáépítése, amit akkoriban még vegyes érzelmekkel fogadtak, ugyanis a szecessziós épület merőben újat hozott a város addig megszokott építészeti világába. A szálló mindenesetre országosan is ismertté tette az építész irodát, hamarosan bővelkedtek is a megrendelésekben.
Az első stadionépítő
Hajós Alfréd építészeti munkásságban is kiemelt szerepe volt a sportnak. Már 1913-ban 50 ezer fős stadiont tervezett, ám megépülését sajnos megakadályozta az első világháború, ahogy a Tanácsköztársaság idején sem valósulhattak meg újabb és újabb tervei. Az 1920-as években aztán Európa-szerte beindult a stadionépítési hullám, így olimpiai bajnokunk is új erőre kaphatott. 1922. szeptember 17-én avatták fel a Hajós tervezte, máig álló, Megyeri úti UTE labdarúgó-stadiont (azóta Szusza Ferenc Stadionnak hívják, és 2000-ben felújították). Ez volt az első magyar létesítmény, amely a „stadion” nevet kapta, és az első, amely vasbetonból készült. 200 páholy és további 20 ezer férőhely várta a szurkolókat.
Az újpesti stadion Lauber Dezsővel közösen készített terve 1924-ben a párizsi olimpia szellemi versenyén építészet kategóriában ezüstérmet nyert. Mivel ma már nem rendeznek szellemi vetélkedőket az olimpiákon, ma is Hajós Alfréd az egyetlen magyar, aki művészeti és sportkategóriában is olimpiai érmet szerzett.
A húszas évektől kezdve a nagy terek építészetében egyre népszerűbbé vált a vasbeton alkalmazása. Ez köszön vissza a Hajós Alfréd egyik legismertebb épülete, a róla elnevezett sportuszoda architektúrájában is. Az uszodát 1937-ben, majd 2005-2006-ban is bővítették, de a főbejárat ma is az eredeti helyén van.
Ismertségének köszönhette, hogy a második világháború zsidóüldözéseit megúszta: egyszerűen nem merték elhurcolni. Családja, ismerősei közül azonban sokan vesztek oda. A háború után, a kommunizmus évei alatt is dolgozott, igaz, ekkor saját építészirodáról már szó sem lehetett. Az ötvenes években a Mezőgazdasági Tervező Iroda alkalmazottja volt. Az első magyar olimpiai bajnok 1955 novemberében, 77 éves korában hunyt el. „Az ember nekimegy a meredeknek, s nem néz máshová, csak oda, ahova lépni szándékozik” – szól Hajós Alfréd mottója, amely a már említett, önéletrajzi könyvében áll.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!
