A világháborúk idején három nyári olimpiát (1916. Berlin, 1940. Helsinki, illetve 1944. London) is töröltek a programból, de arra még sosem volt példa, hogy elhalasszák a játékokat. A koronavírus miatt azonban erre is sor került: az eredetileg 2020-as tokiói játékokat jövőre rendezik meg. Ha már idén nem örülhetünk magyar aranyéremnek, idézzük fel a régmúlt dicsőségeit, ismerkedjünk meg közelebbről a legendás bajnokokkal. Gyűjtsünk erőt a múltból, és várjuk reménnyel telve a 2021-es esztendőt. Sorozatunk második részében Weisz Richárdot mutatjuk be, aki birkózóként vált halhatatlanná, de tornában, súlyemelésben, diszkoszvetésben és kötélhúzásban sem akadt párja.
Egy kissé illuminált állapotú férfi rontott ki a Balaton kávéház ajtaján a Rákóczi úti éjszakába valamikor a boldog békeidőkben. Szándéka egyértelmű volt: az első embert, aki szembejön, „úgy vágja pofon, hogy leesik a feje”. Az első szembejövő azonban Weisz Richárd nehézsúlyú birkózó olimpiai bajnok volt. Az atléta „bal kezével felfogta a váratlan ütést, a jobbjával pedig egyszerűen és könnyedén, mint a súlydobó a vasgolyót visszadobta támadóját a kávéházba” – idézte fel a támadást évtizedekkel később Relle Pál újságíró a Világ hasábjain. – A férfi „valahol a biliárdasztaloknál ért partot, és fejjel előre hasalva bambán nézett maga elé. Nem értette, mi történt vele. Weisz Richárd megnézte, nem törte-e össze magát, aztán nyugodtan folytattuk békés utunkat”.
A publicista sietett leszögezni, hogy barátja hatalmas erejéről ugyan félelmetes legendák keringtek, a sportoló azonban sosem élt vissza vele: „szelíd ember volt, aki a légynek som ártott; ha a lábára léptek, bocsánatot kért. Jobban félt a saját erejétől, mint mások”. Nem is alaptalanul, hiszen bár súlycsoportjához képest alacsonynak számított, és súlyban is elmaradt vetélytársaitól, Weisz Richárdot – ahogy a korban jellemezték – „izomdús állapota” ellenállhatatlan erővel ruházta fel. A birkózás mellett a hobbiként űzött súlyemelésben is sokszoros magyar bajnok volt, és kötélhúzásban sem volt érdemes kiállni ellene. De nyert versenyt távolugrásban, diszkosz- és kalapácsvetésben, és még a tornaszámokban sem talált legyőzőre. Weisz szerezte a magyar birkózás első olimpiai aranyérmét 1908-ban Londonban; és minden bizonnyal a másodikat is az ő nyakába akasztották volna négy évvel később, ha kíváncsisága miatt nem tiltják el a versenyzéstől.
Relle Pál jellemzését árnyalja ugyanakkor Weisz egy másik olimpikon legendával, Hajós Alfréddal való összetűzése. A korabeli beszámolók szerint Hajós a Sportvilág főmunkatársaként egy cikkben megsértette a birkózót, aki „azzal a célzattal ment a Csömöri úti pályára, hogy ott inzultálni fogja” az első magyar olimpiai bajnokot. A két atléta egymásnak ment, legurultak a lépcsőn, és Weisznek – ne ünnepeljük az erőszakot, mégis le a kalappal az úszó és labdarúgó Hajós előtt – betört az orra, a mentők látták el. Egy másik alkalommal egy fiatal tiszt provokálta a birkózót, párbajozási szándékkal átnyújtva a névjegykártyáját. Mivel Weisznek nem volt névjegykártyája, felírta a nevét egy márványasztal sarkára, majd letörte a darabot, és a tiszt kezébe nyomta. A párbaj feltehetően elmaradt.
A későbbi bajnok már gyermekként is nehezen fért a bőrébe, a visszaemlékezések szerint alig volt olyan balhé a budapesti belvárosban, ahol ne tűnt volna fel a vörös hajú „Ricsi”. Közismert vagányként a Markó utca jelentette a végállomást, ám szerencséjére nem a bíróság, hanem a túloldalon álló főreáliskola. Ott találkozott először a sporttal: atlétikával és evezéssel vezette le felesleges energiáit, nem sokkal később pedig már a Hungária Athlétikai Club birkózó-szakosztályának tagjaként látogatta Wiegand János edzéseit. A mester nappal vasöntőként dolgozott, este pedig a hatékony fogásokra tanította a fiatalokat, és atlétái rendre a dobogó tetején végeztek. Legjobb tanítványa kétségkívül Weisz Richárd volt, aki első nagy győzelmét húszévesen, már a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) versenyzőjeként, 1899-ben aratta az országos birkózóversenyen. A nemzeti bajnoki címet négy évvel később tudta besöpörni, akkor rendezték meg ugyanis először a megmérettetést, attól kezdve azonban hét éven át nem talált legyőzőre itthon.
– Recsegve-ropogva megfogó ereje volt – írta Weiszről Fischer Tibor későbbi világbajnok. – Akkoriban marha erős kölyök voltam, de ő nálam is erősebb volt – jellemezte vetélytársát Payr Hugó, azon kevesek egyike, akiknek valaha sikerült legyőzniük Weiszt. – Richárd fogalom volt. Klubjában, az MTK-ban császár, számomra az egyik legnagyobb tekintélyű sportemberünk. A becsületesség megszállottja volt, a gorombaságig egyenes, őszinte és zárkózott egyéniség – fogalmazott Payr, aki szintén részt vett a londoni olimpián, és két súlycsoportban is a negyedik helyet szerezte meg.
Az 1908-as nyári játékok birkózóversenyét nyitott helyszínen, az atlétikai stadion közepén felállított porondon rendezték. Tűzött a nap, a pálya valóságos katlanná vált, ami kapóra jött a társainál kisebb termetű Weisznek. Amíg a többiek néhány perc alatt elkészültek az erejükkel, ő mindvégig megőrizte robbanékonyságát. Szüksége is volt rá, hiszen a mai kétszer három helyett akkoriban legalább húsz percig tartott egy mérkőzés. Két dán ellenfelén meggyőző fölénnyel jutott túl, a döntőben aztán az orosz óriás, Alekszandr Petrov várta. Az első húsz percben „halálos csöndben dulakodott a két ellenfél egymással, testükről csurgott a verejték, itt-ott a felhorzsolt bőr vérzett”, írta a Nemzeti Sport helyszíni tudósítója. Weisz kisebb volt ugyan, de erősebb, a bíró azonban még akkor sem hirdetett győztest, amikor a második húsz perc végén az orosz már alig állt a lábán. Tízperces ráadás következett, majd újabb tíz perc, amelynek végén, vagyis összesen egyórányi küzdelem után egyhangúlag a magyar birkózót hirdették ki győztesnek.
„Óriási éljenzés követte az ítélet kihirdetését; a magyarok Weiszt vállukra kapták, és minden oldalról elkezdtek működni a fényképező apparátusok. Örömünk kétszeres volt, mert Weisz Richárd, aki oly régóta végez komoly és becsületes munkát, igazán megérdemelte a világbajnoki címet” – lelkendezett az újságíró. A birkózó győzelmének híre Magyarországra elsőként a Japán Kávéházba érkezett meg, a legendás Andrássy úti intézmény ablakába azon nyomban kifüggesztették a diadalt hirdető papírt, s a közönség „ezerszámra tolongott az utcán”. S hogy miért éppen ott? A válasz pofonegyszerű: Weisz Richárd civilben a Japán Kávéház tulajdonosa volt.
Két és fél évtizeddel később azonban még ezen is túltett, amikor cirkuszigazgatóvá nevezték ki, de ne szaladjunk ennyire előre. Az olimpiai bajnokot ünneplő tömeg várta a Nyugati pályaudvarnál, a legenda szerint a kocsija elől kifogott lovak helyére a rajongói álltak be, és húzták el a fogatot egészen a Japán Kávéházig, ahol belevetették magukat az önfeledt ünneplésbe.
Weisz a magyar sport szimbóluma lett, valóságos sportolói ideál, akiről ódákat zengett a sajtó. – Szeretnék látni ez országban még néhány oly nagy atlétát, mint Weisz Richárd, kinek ruganyos teste s villámgyors izomzata közmondásos – írta róla a Sportvilág. Egy évvel később pedig ugyanott úgy fogalmaztak: „Weisz Richárd Európa-szerte ismert tehetsége osztatlan elismerést keltett, és bízvást mondhatjuk, hogy mintegy évtizeden át se szeri, se száma annak a sok dicsőségnek, melyet a magyar amatőr sportnak és önmagának szerzett.”
Az ünnepelt atléta azonban pályafutása csúcsán, „erejétől és tudásától kissé elbizakodva”, „túltengő becsvágyától” hajtva mindent elhajított. Akkoriban csak az amatőr birkózásnak volt igazi sportértéke, a főként cirkuszi látványosságként fellépő profik látványos mozdulatokkal, vérrel és csonttöréssel a mai pankrációra emlékeztető show-műsort adtak elő csupán. Weisz az amatőrök között nem talált legyőzőre, kíváncsi lett rá, vajon mire menne a profik között. „Ott derengett benne egy új pálya s a meggazdagodás lehetőségének a reménye”, írta a Világ, majd gyorsan hozzátették: „Intenciói tiszták voltak, olyannyira, hogy az esetleg megnyerendő díjat a szegények javára ajánlotta fel.” Hiába igyekezett lebeszélni az összecsapásokról jótevője, a magyar sport nagy mecénása, Brüll Alfréd, a birkózó porondra lépett a cirkuszban. Ellenfeleit sorra legyűrte, a Magyar Athlétikai Szövetség – oda tartozott akkoriban a birkózás – azonban nem értékelte a sikereket, és megvonta Weisz amatőr státuszát.
A döntést követően a sportoló nem versenyezhetett, és bár a profik között is igazolta hírnevét, idővel felhagyott a rendszeres edzésekkel. Ezt látva a szövetség sem igyekezett megbocsátani a renitens versenyzőnek, hiába dagadt országos botránnyá az ügy, és követelt minden sportrajongó igazságot a birkózónak. Weisz csak nem sokkal az 1912-es stockholmi olimpia előtt kapta vissza amatőrengedélyét, korábbi formáját azonban a hosszú kihagyás miatt már nem sikerült visszanyernie, így nem utazott el a nyári játékokra.
Versenyzői pályafutását követően az MTK-nál dolgozott edzőként, majd szakosztályvezetőként, később a válogatott szövetségi kapitánya és a Magyar Birkózó Szövetség alelnöke lett. 1933-ban elnyerte a városligeti Néparéna bérletét, ezzel az olimpiai bajnok cirkuszigazgatóvá avanzsált. – A magyar sporttársadalom nagy érdeklődéssel figyeli egykori kedvencét új szerepkörében, és kíváncsian várja, vájjon működése éppen olyan sikeres lesz-e a cirkuszigazgatásban, mint volt egykor a birkózószőnyegen – írta a Sporthírlap. Még abban az évben megrendezték a Néparénában a profik számára kiírt Európa-kupát, és számos más nagy versenyt is tető alá hozott az újdonsült igazgató. Hiába azonban a hírverés, Weisz belebukott a vállalkozásba, s bár még a belügyminiszternek is írt a profi birkózás anyagi megbecsülésének javítása ügyében, végül mindent elvesztve hagyta maga mögött a cirkusz világát.
Elszegényedve élte élete utolsó évtizedét. A második világháborút átvészelve még volt rá ereje, hogy újraszervezze az 1942-ben feloszlatott MTK-t, ám a háború alatt legyengült szervezete egy epegyulladással már nem tudott megküzdeni. Weisz Richárd, Magyarország legerősebb embere 1945. december 4-én hunyt el.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!
