Retrolimpia sorozatunk negyedik részében a tragikus sorsú vívózsenit, Kabos Endrét mutatjuk be, aki úgy lett háromszoros olimpiai bajnok, hogy utolsó éveiben származása miatt nem is versenyezhetett. Róla és csapattársáról mintázták a Golden Globe-díjas magyar film, a Napfény íze főhősét.
A Margit hídon volt, amikor felrobbant. Előtte itt volt ebédelni nálunk, innen ment az Eötvös utcába, a vívóterembe. Volt ott egy barátja, akivel sakkozott. Mondta neki, maradjon, játsszanak még egy meccset, de azt felelte, mennie kell haza, fát szállít a gyerekeknek. Ha még lejátssza azt a meccset... Vagy ki tudja, mi történt volna. Anyukámék sokáig abban bíztak, hogy a Margit-szigeten lévőtiszti kórházba vitték, vagy hogy talán a robbanáskor elvesztette az emlékeit, de valaki majd csak felismeri. De semmi. A nagymamám itt ült mindennap szemben az ajtóval, újságot olvasott vagy horgolt, és várta, hogy kinyílik-e. Várta a fiát egészen addig, amíg 1956-ban meg nem halt – így emlékezett vissza Keleti Éva fotóművész nagybátyja, a háromszoros olimpiai bajnok Kabos Endre 1944-es halálára.
A csodálatos kardvívó – egyik csapattársával és Magyarország több nagyszerű sportolójával együtt – a második világháború áldozata lett. Kabos a villamoson lelte halálát, amikor felrobbant alatta a németek által aláaknázott Margit híd.
De beszéljünk először a balkezes vívózseni élete boldog pillanatairól. Kabos Endre 1906. november 5-én született Nagyváradon. Ahogy a Testnevelés című akkori folyóiratban megjelent, A versenyző lelki világa című cikkében magáról írta, kezdetben egyáltalán nem akart vívó lenni, ám végül is hosszú szülői rábeszélésre, baráti praktikák nyomán beadta a derekát.
Gyermekéveit Berettyóújfaluban töltötte, az érettségit azonban már a budapesti Verbőczy István Gimnáziumban tette le. Vívni a legendás Italo Santellinél tanult, ahol mások mellett Gerevich Aladár is, aki mindmáig magyar csúcstartó hét olimpiai aranyérmével.
Kabos egyéniben sohasem nyert magyar bajnokságot, pedig kétszeres egyéni Európa-bajnok és egyszeres olimpiai bajnok volt. Csapatban négy Európa-bajnoki és két olimpiai bajnoki címet gyűjtött be. Első olimpiáján, 1932-ben, Los Angelesben egyéniben még csak a bronzig jutott, a Gerevich Aladár, Glykais Gyula, Kabos Endre, Nagy Ernő, Petschauer Attila, Piller György összeállítású csapattal azonban aranyat nyert.
„Mestere volt a külső, áthúzott elővágásoknak, ellenfele szinte megtorpant, félszeg, bizonytalan lett... Vívását csodálatos tempóérzékre épített, elegáns egyszerűség jellemezte. Óriási akaraterővel tudott összpontosítani, kivárni a legkedvezőbb alkalmat. Mozgása plasztikus volt, mozdulatait akció közben, tetszése szerint tudta gyorsítani, lassítani. Lábmunkájára jellemző volt a hosszú, nyújtott kitörés, amelyből a legnagyobb könnyedséggel ment vissza vívóállásba. Flesselni versenyen soha nem láttam, a klasszikus lábmunka volt a sajátja. Kitűnő reflexekkel rendelkező észvívó volt, kombinatív, ötletes, inkább óvatos, mint vakmerő” – írta róla korának szakírója, Syposs Zoltán a Villanó pengék című munkájában.
Kabos civilben hét évig banktisztviselőként dolgozott, majd fiókvezető lett. A Los Angeles-i olimpia után azonban – a világválság idején – egy ideig munkanélküli volt, majd egy zöldségest nyitott. Az üzlet azonban nem lett sikeres, a bajnok anyagi gondokkal küszködött, és szögre akasztotta a kardját is. A bajból Aschner Lipót, az UTE mecénása húzta ki, az ő segítségével az Egyesült Izzó főtisztviselője, ezzel párhuzamosan pedig az Újpest vívója lett, és újra professzionális szinten készülhetett a berlini olimpiára.
A sors igazsága talán, hogy az akkor már hitleri Németországban rendezett 1936-os olimpián a zsidó származású Kabos Endre sem egyéniben, sem csapatban nem talált legyőzőre. Csapatban Berczelly Tibor, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Rajcsányi László és Rajczy Imre volt a társa. A döntőben Olaszország 4-3-as vezetésénél közel félórás asszóban győzött a taljánok favoritja, Gustavo Marzi ellen, és ezzel a magyar csapat lendületet kapva úgy nyerte meg az olimpiát, hogy az olaszok 9:6-nál feladták az utolsó csörtét. A korabeli beszámolók szerint a rendkívül elegáns stílusban, nyugodtan vívó bajnok a csapatversenyek során mindössze két találatot kapott.
Szabó Lajosnak a Magyar Olimpiai Bizottság oldalán található írása szerint az egyéni verseny kilences döntőjébe három-három magyar és olasz, valamint egy-egy lengyel, belga és osztrák kardozó került. A nemzeteken belüli körbevívás során kiderült, hogy az olaszok Marzit segítik, leadva neki az asszókat, míg a magyarok komoly meccseket vívnak egymással. A harmadik körben találkozott össze a két nagy rivális, s Marzi ezúttal viszonylag simán, 5:2-re győzött Kabos ellen. De semmi nem veszett még el, hiszen a következő körben Gerevich elvettei Marzi veretlenségét: szoros, idegtépő csatában 5:4-re győzte le az olaszt.
Az első 23 asszó után hárman álltak az élen egy-egy vereséggel: Kabos, Pinton és Rajcsányi, de közülük csupán Kabos tudta megtartani a helyét, és ezután három sima győzelemmel megnyerte az egyéni aranyérmet Marzi és Gerevich előtt.
– Természetesen végtelenül boldog vagyok. Olyan boldog, amilyen boldog talán még soha sem voltam. Ez nem egy évnek, hanem számos év kitartó munkájának az eredménye, amelyben sok szenvedés is volt. Az elején éreztem már, hogy győzök – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak. Hangos köszönetet mondott a mesterének is: „Köszönöm Maestro! Magának köszönhetem. Maga volt a mesterem, Maga tanított egész esztendőben, sőt, nemcsak tanított, hanem mindig buzdított is a szorgalmas munkára. A sikernek legalább a fele a Magáé, Maestro!” – idézte Kabost berlini egyéni győzelme után a sportlap.
„A tömeg már a pályaudvaron a vállára emelte, az utcán ezrek éltették az 1936-os berlini olimpia vívóhősét, Kabos Endrét. Amikor hazaért a körúti bérházba, a tömeg betódult utána az udvarra, és mámoros örömmel a nevét skandálta” – áll a Kabos Endre, az elegáns bajnok című könyv fülszövegében.
Az olimpia után aztán egyre inkább beférkőzött a sportba is a politika, és mindinkább teret nyertek a zsidóüldöző eszmék. Származása miatt már korábban is többen megkérdőjelezték sportpályafutását, amikor is szóba került tervezett indulása a makkabi játékokon. Kabos végül nem indult a „zsidó olimpián”, megőrizve ezzel magyar válogatottságát. Ennek ellenére az 1938–1939-es zsidótörvények már őt is eltiltották a sporttól, pedig nagyon készült az 1940-ben eredetileg Tokióba, illetve az 1944-ben Londonba tervezett olimpiára. A két olimpia közül azonban a háború miatt egyiket sem rendezték meg, Kabos helyzete pedig egyre rosszabbá vált: behívták munkaszolgálatosnak, és a fővárosban dolgoztatták.
És akkor térjünk vissza a végzetes naphoz, 1944. november 4-éhez. – A Margit híd pesti megállójában találkoztam vele – emlékezett vissza Zöld Ferenc, a vívószövetség egykori titkára 16 évvel ezelőtt a Magyar Nemzetnek. Ő beszélt utoljára Kabos Endrével. – Hívott, hogy menjek át vele Budára, ott bujkált a feleségével. Nemet mondtam. Elköszönt, felszállt a villamosra, az pedig a Dunában kötött ki. Egy nappal a születésnapja előtt. Ha vele megyek, én sem maradtam volna életben – mesélte.
A második világháború végén a Budapestet megszállva tartó németek a szovjet Vörös Hadsereg közeledtekor valamennyi budapesti Duna-hidat aláaknázták. Az átkelők közül elsőként a Margit híd robbant fel. A minden bizonnyal véletlen robbanás sokkolta a fővárosiakat. Az (még a korábbi) Origo nevű hírportál egy 2014-es cikkében idézte egy szemtanú leírását, aki szerint villamosok, autók zuhantak a vízbe emberek százaival. Egy 6-os villamos két összetört kocsija még kilátszott a vízből, sebesültek jajveszékelése hallatszott. A hídrácsokon holttestek hevertek, a kavargó vízben hullák, fuldokló sebesültek voltak. Hajók, csónakok, a rendőrség motorosai nyüzsögtek a híd körül, próbálták menteni, akit még lehetett. A halottak pontos számát nem lehetett megállapítani, mert sokan a Dunába fulladtak, és holttestük nem került elő. A becslések 100–600 áldozatot említettek.
A korábban már idézett Syposs Zoltán, a kor tanúja ilyennek látta a bajnokot: „Szerény, csendes, kedves modorú ember volt, intellektuális jelenség. Én úgy emlékszem rá, mint akinek finom, fátyolon átcsillanó humorán is átérzett néha valami el nem mondott fájdalom, csendes melankólia. Néha oly különösnek tűnt előttem dobogón látni őt, villanólámpák, reflektorok fényében, riporterek kereszttüzében. Olyannak ismertem, aki nem a fénynek, hanem a melegnek embere, szívesebben »befelé néző«, mintsem fotólencsékbe.”
A második világháború több kiváló magyar sportoló értelmetlen halálát követelte. Csik Ferenc, Berlin úszóbajnoka egy soproni bombatámadás során hunyt el, világhírű olimpiai bajnok kardozóink közül Garay János a mauthauseni koncentrációs táborban, Petschauer Attila pedig – aki 1932-ben Kabos csapattársa volt az olimpiai aranyérmes kardválogatottban – szintén munkaszolgálatosként az ukrajnai Davidovkára került, és egy szovjet kórházban halt meg. Kettejük emlékét őrzi a Napfény íze című film, ugyanis a főhőst, Sonnenschein Ádámot a forgatókönyvet is jegyző Szabó István Kabosról és Petschauer Attiláról mintázta.
A Retrolimpia további részeit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg április 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!
