A világháborúk idején három nyári olimpiát (1916. Berlin, 1940. Helsinki, illetve 1944. London) is töröltek a programból, de arra még sosem volt példa, hogy elhalasszák a játékokat. A koronavírus miatt azonban erre is sor került: az eredetileg 2020-as tokiói játékokat jövőre rendezik meg. Ha már idén nem örülhetünk magyar aranyéremnek, idézzük fel a régmúlt dicsőségeit, ismerkedjünk meg közelebbről a legendás bajnokokkal. Gyűjtsünk erőt a múltból, és várjuk reménnyel telve a 2021-es esztendőt. Sorozatunk nyolcadik részében minden idők legeredményesebb magyar olimpikonját, Gerevich Aladárt mutatjuk be.
Idén március 16-án volt 110 éve, hogy Jászberényben meglátta a napvilágot a kis Gerevich Aladár. Vívócsaládba született, egy vívónőt vett feleségül, és utódai is a magyar vívás nagy alakjai közé emelkedtek. Gerevich szinte példátlanul hosszú pályafutása során hét olimpiai aranyérmet (mellette még egy ezüstöt és két bronzot) és tizennégy világbajnoki címet szerzett, valamint harmincnégyszer lett magyar bajnok.
Édesapja, idősebb Gerevich Aladár 1920 áprilisában nyitotta meg vívóiskoláját Miskolcon. Kezdetben fiát is ő tanította: tizennégy éves volt az ifjabb Gerevich, amikor megkezdték a munkát, de apja egy éven keresztül kizárólag a lábmunkát gyakoroltatta vele, s csak ez után adott kardot a kezébe. A kamasz két évvel később, 1926 decemberében mutatkozott be először fővárosban, a vívószövetség juniorversenyén mérettette meg magát. A viadalon 92-en indultak, ő a selejtezőből, majd fel is került a főtáblára, de érmet szereznie még nem sikerült. Újabb két év múlva, 1928-ban viszont már ő nyerte a magyar juniorbajnokságot.
„Mágá lenni libamadár”
Fejlődésének újabb lendületet adott, hogy első versenye után a világhírű mester, Ivo Santelli tanítványa lett. Edző édesapja arra törekedett, hogy a nála lényegesen tehetségesebb gyereke a legjobb képzést kapja, ezért a három fiát egyedül nevelő férfi elengedte Aladárt Budapestre, hogy a világhírű olasz maestro iskolájában csiszolja tovább tudását.
Santelli volt tehát új élete szakmai pillére, otthont és anyagi támogatást viszont agglegény nagybátyja, a híres művészettörténész Gerevich Tibortól és a nagymamájától kapott. Santelli irányításával „Ali” kezdett kitűnni a kortársai közül, később a mester egyik kedvenc tanítványa lett, ingyen tanította. „Mágá lenni libamadár, mágá lenni ólommadár” – szidta meg a mester, ha éppen lassabb volt a kelleténél, és nem a rá jellemző villámgyors eleganciával fejezett be egy akciót.
Gerevich édesapja egyébként éppen abban az évben, 1928-ban jutott ki vívóként az olimpiára, amikor fia megnyerte első korosztályos versenyét. Négy év múlva pedig már az ifjabb Gerevich utazott Los Angelesbe, és alig 22 évesen azonnal aranyat is nyert.
De térjünk vissza a kezdeti sikerekhez: 1928-ban tehát megszerezte első felnőtt magyar bajnoki aranyát a Magyar Athletikai Club (MAC) kardcsapata tagjaként. A következő esztendőben pedig első egyéni felnőttbajnokságán indult, és a mezőny legfiatalabbjaként a hatodik helyen végzett. A nála három és fél évvel idősebb, a versenyen ötödikként végző Kabos Endrével vetették össze különleges tehetségét: utóbbit tuserősebbnek, Gerevichet esztétikusabban „dolgozónak” írták le. Alig néhány évvel később mindketten legendás bajnokok közé emelkedtek, a kardcsapat tagjaként kétszer is együtt álltak a dobogó legfelső fokán, de egyéniben is sikerült mindkettejüknek felérni a csúcsra. (A tragikus sorsú Kabos Endréről már írtunk sorozatunkban, a háromszoros aranyérmes vívó 1944. november 4-én, a 38. születésnapját megelőző napon éppen a németek által aláaknázott Margit hídon utazott a villamoson, amikor a híd felrobbant – a szerk.)
A fiatal tehetség szinte egyből a magyar válogatott tagja lett. Az 1931-es Eb-n szerezte meg első nemzetközi érmét (a csapat tagjaként), és bár a válogatón simán felülmúlta Petschauer Attilát, egyéniben nem nevezték az 1932-es Los Angeles-i olimpiára. Az így benne ragadt energiát totálisan kiaknázta a csapatversenyben, és 22 éves újoncként 16 asszójából 14-et megnyert. Minden idők legjobbnak tartott kardcsapata – amelyben az ifjú Gerevich mellett a sportág nemzetközi ászai, Piller György, Kabos Endre és Petschauer Attila szerepeltek – a kardvívás történetének legnagyobb fölényével lett olimpiai bajnok. „Egyéniben nem indulhattam, mert abban az időben azt mondták, hogy túl fiatal vagyok még, ugye a második voltam a ranglistán, de csapatban mind a négy olaszt megvertem” – kommentálta első olimpiáját később Gerevich.
Élete szerelmét, a nagyszerű tőröző Bogen Ernát is ekkor, az 1932-es olimpiára menet, a hajóúton ismerte meg. Erna bronzérmet nyert egyéniben az olimpián, majd 1935-ben világbajnok lett csapatban, és három Európa-bajnoki címet is összegyűjtött.
Gerevichnek az egyéni sikerre még várnia kellett, végül 1935-ben szerezte meg az első egyéni Európa-bajnoki címét. A soron következő négy világbajnokságon négy csapat- és egy egyéni győzelmet aratott, valamint csapatban megnyerték az 1936-os berlini ötkarikás játékokat is, ahol Gerevich egyéniben egy bronzérmet is begyűjtött. Ha nem töri ketté pályafutását a háború, most sokkal több aranyról beszélhetnénk, hiszen már 1932-ben úgy emlegették a külföldi lapok, mint a kardvívás csodáját.
„Mindene megvan ahhoz, hogy világklasszis legyen: fiatalság, pompás fizikum, ragyogó technika. Különösen a fizikuma olyan, amilyet még nem láttam. Egy mókus nem lehetne fürgébb, gyorsabb, mint ez az alig tizennyolc évesnek látszó ifjú” – ezt a hatszoros olimpiai bajnok olasz Nedo Nadi mondta róla, akit elfogultsággal semmiképp sem lehet vádolni.
Épen maradt tükördarab
A háború azonban jött, és az 1936-ban, 26 évesen szerzett egyéni olimpiai bronz után az ereje teljében lévő sportembernek 12 (!) évet kellett várnia arra, hogy megpróbálkozhasson újra az aranyérem megszerzésével. Ennyi időn keresztül megőrizni a professzionális sportoláshoz szükséges fizikumot és formát, csak az egészen különlegesen nagy sportolónak sikerült. Gerevich azonban rendkívüli akaraterejű, legendás szorgalmú ember volt.
Erről szól Bay Béla vívó mesteredző egyik története is, amit a bajnokról mesélt. Bay a második világháború végén a Vár aljában lévő lakásban lakott, a vele átellenben lévő házban pedig a katonáskodást megúszó Gerevich és olimpiai bronzérmes felesége, Bogen Erna húzta meg magát a hitves édesanyjánál. Egyik nap Bay átpislantott az ugyancsak ablak nélküli Gerevichékhez, és a szívét melengette a jelenet: Ali a szoba közepén egy épen maradt tükördarab előtt már a vívóállásokat gyakorolta, kezében karddal.
Gerevich imádott vívni, nyerni, igazi megszállott volt, aki, ha reggel kitalált valamit – mondjuk, egy védést és visszavágást –, képes volt egész nap azt gyakorolni, mert tudta, hamarosan szüksége lesz rá. Ha tust kapott, véletlenül sem káromkodott, maximum annyi hagyta el a száját: „az ördögbe”. Vagy: „ez mégiscsak disznóság” – mesélték a bajnokról.
A háború után indult Gerevich új aranykora, ám már más csapattársakkal, hiszen a Kabos és Petschauer a második világháború idején életét vesztette. Sokak szerint a Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál fémjelezte karcsapatra illik talán a legjobban az egész magyar sportéletben a legendás jelző. Volt olyan világverseny, ahol ők álltak egyéniben is a dobogó összes fokán. A három merőben különböző személyiség csapatban sohasem ismert megalkuvást. Ha voltak is vitáik, kulturáltan rendezték.
„Palkó megérkezett” – tudatta vele felesége táviratban az 1948-as londoni olimpia előtt, hogy megszületett második fia. Ez még nagyobb lökést adott Gerevichnek, hogy végre megszerezze élete első, eddig még hiányzó egyéni aranyérmét. Veretlenül nyert. Az egyéni fináléban mind a hét asszóját hozta, a Kovács Pál ellenit például 1:4-ről 5:4-re! Ugyanitt megnyerték a csapataranyat is, ezzel „Ali” már négyszeres olimpiai bajnok volt.
Ali bácsi és a hetedik arany
Négy évvel később (42 évesen) Helsinkiben a kardcsapattal ismét aranyat, egyéniben ezüstöt, a tőr-csapattal pedig bronzérmet nyert. Az 1956-os melbourne-i olimpiáról pedig szintén egy csapatban szerzett aranyéremmel tért haza. Ekkor már 46 esztendős volt, és a szintén veterán Kovács Pállal együtt a visszavonulást fontolgatták. A forradalom azonban közbeszólt.
„1956 után egy csomó kardvívó disszidált, és ekkor Hegyi Gyula bácsi (a Magyar Olimpiai Bizottság akkori elnöke) fölkért bennünket, hogy folytassuk. Tovább vívtunk, bírtuk, mert ötvenéves korunkban még úgy éreztük, hogy, hát még fiatalok vagyunk. És ment is” – emlékezett vissza később a legendás sportoló.
Az 1960-as római ötkarikás játékokra tehát 50 évesen utazott ki, és a magyar kardcsapat újra aranyérmet szerzett. Amikor az olimpia előtt többen megkérdőjelezték az indulását, ő kihívta a fiatalokból álló csapatot, és mindenkit legyőzött. Így egy évvel később Gerevich Aladár immár hétszeres olimpiai bajnokként vonulhatott vissza. Ezzel ő a legeredményesebb magyar olimpikon, sőt: világviszonylatban is mindössze 11 olyan sportoló van, aki ennél több olimpiai aranyérmet tudott szerezni.
Mi lett volna, ha a háború miatt nem marad el két olimpia? Valószínűleg két számjegyű lenne olimpiai aranyainak száma, és csak a 23 aranyat begyűjtő Michael Phelps úszófenomén előzné meg az örökranglistán.
„Azonfelül, hogy mindenki azt mondta, fizikailag nagyon jó és gyors voltam, a vívás szeretete volt a legfontosabb. Ha az ember szereti azt a sportot, amit űz, akkor szorgalmas is. És ha szorgalmas, akkor az eredménye, az nem marad el” – összegezte pályafutását Gerevich Aladár, aki visszavonulása után 1991-ben bekövetkezett haláláig edzőként dolgozott a magyar vívásért.
Gyermekei is sokat tettek a sportágért. Idősebb fia, a 12 évvel ezelőtt elhunyt Gerevich György a Vasasnál többek között a világ-bajnok és olimpiai ezüstérmes Nemcsik Zsolt mestere volt, valamint egy ideig a későbbi olimpiai bajnok Szilágyi Áron is a tanítványa volt. A fiatalabbik fiú, Gerevich Pál kétszeres olimpiai bronzérmes, négyszeres világbajnok kardvívó.
A Retrolimpia sorozat további részeit itt olvashatja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
