Nagyon szeretném, ha kijutnánk az Európa-bajnokságra, de a mostani két bízható meccs ellenére is nehéz lesz. Szembe kell néznünk a realitásokkal, és ehhez képest kitűzni az elvárásokat. Ha mondhatom, most még a továbbjutásnál is fontosabb lenne a magyar futball rendbetétele – nyilatkozott lapunknak Détári Lajos. A magyar futball utolsó világsztárjával, a Bp. Honvéd, az Eintracht Frankfurt, az Olimpiakosz, a Bologna és a Neuchatel egykori játékosával, 61-szeres válogatott labdarúgóval a magyar foci helyzetéről, közegéről, kilátásairól beszélgettünk.
– Az utóbbi időben eltűnt a nyilvánosságból. Keveset hallunk önről. Hogy van?
– Köszönöm, jól.
– Meccsekre azért jár?
– Ritkán.
– Ennyire rossz a magyar foci, vagy megsértődött erre a világra?
– Nem vagyok én sértett, de nem akarom mutogatni magam a meccseken.
– Az egész élete összeforrt a futballal. Nem hiányzik a foci?
– Nem. Pedig tíz–tizenöt éve el sem tudtam volna képzelni, hogy a labdarúgás nélkül tudok élni. De az élet nem csak futballból áll. Persze a tévén követem az eseményeket, és ha meghívnak, akkor nagyon szívesen kimegyek most is egy-egy meccsre.
– Hívják?
– Ma már olyan nincs, hogy bizonyos számú válogatottság után az MLSZ-től állandó belépőt kapunk, és a mostani karszalagos, digitális világban a jegyszedő sem engedhet be csak úgy, mert tudja, hogy ki vagyok.
– Példaképekre azért még a lelátón is szükség lenne, nem?
– Hát persze. Tudom, milyen érzés volt, amikor gyerekként összefutottunk Tichy Lajos bácsival vagy Kocsis Lajossal. Ma is vannak olyan klubok, mint például a Fradi, ahol erre figyelnek. Kikérik a legendák véleményét, és mindenben támogatják őket.
– A Kispestnél nem?
– Fura most ott a helyzet. Épül a stadion, a csapat idegenben játszik, ráadásul új tulajdonos is van.
– De a Puskás-stadion avatóján csak ott volt?
– Nem.
– Nem gondolja, hogy a magyar futball utolsó világsztárjának, egy hatszoros világválogatottnak ott lett volna a helye?
– De. Olyan volt azonban a szervezés, hogy felhívott egy hölgy, és azt nem tudta megmondani, mikor kezdődik a mérkőzés. Ezek után mondtam neki, ha van egy órája, akkor elmesélem, ki is vagyok, aztán hagytam az egészet.
– Ennyit a legendák megbecsültségéről. Egykori külföldi klubjainál, Pireuszban vagy Frankfurtban azonban tudomásom szerint állandó helye van a lelátón. Arrafelé mikor járt?
– Frankfurtban például tavaly ősszel. De itt, a benzinkúton, ahol most is vagyunk, beszélgettünk korábban egyszer a haverokkal, hogy ki kellene menni valamelyik hazai meccsre, amikor olvassuk, hogy Frankfurtban játszik Európa Liga-elődöntőt a Chelsea. Felhívtam az Eintrachtot, küldték a repülőjegyet, lefoglalták a hotelt, és a VIP-páholyból néztem a meccset. Arrafelé kicsit másképp gondolkodnak erről. De itthon is eljön majd ennek az ideje. Tudja, ide minden 10–15 év késéssel gyűrűzik be.
– Szóval akkor nem arról van szó, hogy a magyar futball elfelejtette Détári Lajost?
– Nem hiszem, hogy elfelejtettek volna. Megértettem, hogy jelenleg más érdekek vannak, és másképp működik az egész rendszer, mint régen. Ezért aztán csak oda megyek el, ahol tényleg engem akarnak látni. Tölteléknek már nem megyek.
– Beindult már a Détári Focisuli? Ahhoz az akadémiák korában csak kap támogatást.
– Szenvedünk. Újlengyelben az önkormányzat a tulajdonos, de miután elkezdtük a munkát, jött a koronavírus. Ha az iskolákat nem zárják megint be, és tudunk edzéseket tartani, akkor 100-120 gyerekkel szeretnénk megvalósítani a kitűzött programot.
– Apropó koronavírus. Játszott nézők nélkül?
– Sajnos. Görögországban többször is, mert bebetiltották a pályát. Mit mondjak, borzasztó volt. Nem pörögnek úgy a csapatok, és ez kiegyenlíti az esélyeket is. Mondok egy példát. A Bundesligában most a Hoffenheim 4–0-ra nyert Dortmundban. Ez 84 ezer néző előtt aligha történhetne meg.
– Magyarországon vannak, pontosabban lehetnek nézők a meccseken. Mit szól ehhez?
– Hát, érdekes, mert sok rendezvényt betiltanak, miközben a futball nézőkkel mehet. De ha már itt tartunk, az éppenséggel örömteli, hogy az NB II.-ben sokszor többen vannak, mint az első osztályban. A múltkor például Ajkán 2500-an voltak.
– Íme, még egy érv az egyre belterjesebb NB I. létszámának felemelése mellett...
– Igen, de ezt azért gazdasági szempontból is meg kell vizsgálni. Kérdés, 16 csapatot elbírna-e az nemzeti bajnokság első osztálya.
– Amíg taopénzek vannak...
– Jó-jó, de a koronavírussal, a gazdaság visszaesésével számolni kell, és így a tao-pénz is kevesebb. Ráadásul ebből korántsem mindenki részesül.
– De legalább lassan mindenkinek van már új és drága stadionja. Megváltozott a futball 10–15 éve még erősen lepukkant infrastruktúrája. Ez akkor is így van, ha közben átestünk a ló túloldalára...
– Fontos, hogy vannak nyugati színvonalú edzőközpontok. És igen, stadionok pedig lassan már olyan helyeken is, ahol elképzelni sem tudtuk volna.
– Anélkül, hogy bárkit is megbántanék, valamikor elképzelni sem tudtuk volna, hogy a Kisvárda első osztályban játszik...
– ...miközben Békéscsabán, Pécsen, Szegeden vagy Győrben nincs első osztályú csapat. De az NB I.-ért tenni is kell, ezekben a városokban pedig valamit nagyon elrontottak.
– Azért, ha piaci alapra helyeznék a futballt, nem hiszem, hogy hasonló mezőny gyűlne össze az első osztályban. Nem tenne jót a focinak, ha a nem állami pénzekből működne?
– Jó lenne, de úgy tűnik, a magyar sportot nem lehet piaci alapon működtetni.
– Miért? Ne menjünk messze, Horvátországban vagy Lengyelországban lehet?
– De nézze meg, hogy hány olimpiai aranyat szereznek ezek az országok. Nálunk még mindig ez a fontos, így a magyar sport továbbra is állami támogatásból él.
– De ha ez a pénz legalább az utánpótlás-nevelésbe és, urambocsá!, a tömegsportba menne! A gyönyörű stadionokban nincs minőségi foci, az akadémiák pedig alig termelnek ki tehetségeket. Miért?
– Az akadémiai rendszer eleve elavult. Akkor kezdtük el, amikor máshol már kifutóban volt. De az ezt elkezdő franciáknál ehhez volt merítési lehetőség. Behozták a színes bőrű fiatalokat, és látjuk, hogy újra a csúcsra jutottak. Amikor nálunk indult a rendszer, Angliában a gyerekek már családoknál laktak, hogy megtanulják a nyelvet, szocializálódjanak, úgy éljenek, mint egy angol fiatal. Egy 16-18 éves fiatalt nem lehet kollégiumba zárni, és nem lehet már gyerekként kezelni. Aztán az utánpótlás-nevelésben sem lehet ész nélkül fiatalítani. Egy 25 éves edző mit tud tanítani a gyerekeknek? S mit tud egyáltalán a fociról? A futballba nem jó tornatanárok, hanem edzők kellenek.
– Tényleg úgy gondolja, hogy jó edző csak egykori futballistából válhat?
– Nem. De azért ahhoz, hogy újra tömegesíteni tudjuk a focit, és a gyerekeket bevonzzuk az akadémiákra, nevek kellenek. A legendákkal a gyerekeket meg lehet nyerni a focinak, majd innen megfelelő tudású edzőknek kell képezni őket.
– S milyen a jó utánpótlásedző?
– Mindenekelőtt az, aki tudja, hogy hogyan kell kiválasztani a tehetségeket, és hogyan kell egy hatéves gyerekkel foglalkozni. Minden korcsoportnak mást kell tanítani. Én a 6-tól 13 éves korú gyerekekkel szeretek a leginkább foglalkozni. Velük előbb meg kell szerettetni a labdarúgást, majd ennek az időszaknak a végére minden technikai elemet el kell sajátítani. Ez az alap, amire lehet építeni.
– S a magyar fiatalok már ebben a korosztályban lemaradnak az európai átlagtól?
– Bizony. A 18 éves kor körül felnőtt csapatokhoz kerülő gyerekek technikai és taktikai lemaradása óriási, és itt kell megpróbálni elsajátítani azt, amit már 12-14 éves korban meg kellett volna tanulni.
– A leginkább feltűnő talán a lassúság...
– Visszakanyarodhatunk az alapokhoz. Így ahhoz, hogy mi alapján – gyorsaság, milyen gyorsan hoz döntést, milyen az izomzata – válogatjuk ki a gyerekeket. Van-e ehhez itthon egységes rendszer? Ilyen nincs. Ehelyett az van, hogy apuka odatelefonál, és keres egy ismerőst.
– No és a Bozsik-program?
– Ismerem, és Újlengyellel játszottunk is. Mit gondol, hány szakember nézte meg a meccseket, a felhozatalt? Lejátsszuk a meccseket, aztán kész. Ez van.
– Szóval pénz már van, de eredmény nincs. Mit kellene másképp csinálni?
– Mindenekelőtt a kiválasztást. S még egy. Magyarországon van 130 pro licences edző (a legmagasabb szintű edzői diploma), akik közül százat nem foglalkoztatnak. Miért nem visszük őket az utánpótlás központokba, ahol a taopénzekből lehet fizetni őket.
– Ma az igazán tehetséges fiatalok már szinte gyerekként kikerülnek külföldre. Ezt járható útnak tartja?
– Igen. Ha nem is 14, de 16 éves korban mindenképpen. Teszem hozzá, sajnos. Azért kell kiengedni ilyen korban a gyerekeket, mert ekkor van még három éve, amikor, mondjuk, Németországban annyit fejlődhet, hogy behozza a lemaradását.
– A saját légiós tapasztalatából is merítve mit ajánlana a magyar játékosoknak? Nagyon fontos ugyanis, hogy profiként megfelelő erősségű bajnokságba kerüljenek.
– Mindenképpen olyanba, amelyik erősebb kicsit a magyarnál. Gondolok itt elsősorban Ausztriára, Svájcra vagy egy hajtós, a Bundesliga látóterében lévő lengyel bajnokságra.
– S az osztrákok például hasonló módon figyelik a magyar bajnokságot?
– Nem ez a lényeg, hiszen egy magyar sokszor azért nem akar elmenni Ausztriába, mert itthon lassan többet fizetnek.
– Ön annak idején a megfelelő helyekre került?
– Azért nehéz az én pályafutásomat ebből a szempontból értékelni, mert nem adtak el végleg. Végig a Honvédhoz tartoztam, és kölcsönjátékos voltam. Amikor 1987-ben a Frankfurthoz kerültem, akkor négy évre adtak kölcsön, majd rá egy évre az Olimpiakosszal öt évet írattak alá, szintén kölcsönjátékosként. Azzal a megkötéssel, hogy ők ezen idő alatt még tovább kölcsönadhatnak. Ha ilyen helyzetben lettem volna, mint a maiak, akkor bárhová mehettem volna. A Barcelonával például meg is állapodtunk, ám nem voltam a magam ura. De ezért kerültem aztán 1993-ban haza, mert nem tudtam elmenni sehova. A FIFA-hoz kellett fordulni, hogy kinek is a játékosa vagyok. Ezt nem értik meg az emberek.
– Pireuszba 18 millió márkáért került, és ezzel az éppen Nápolyba érkező Diego Maradonával és Ruud Gullittal együtt a világ legdrágább játékosa volt. Ez akkor azt jelenti, hogy ebből a 18 millióból nem sokat látott...
– Hát igen. Ebből 7,9-et kapott a Honvéd, a többi pedig a Frankfurté lett. Nekem maradt a fizetés.
– Azért valahol elkeserítő, hogy a világ egykori legdrágább játékosával itt beszélgetünk egy benzinkúton. Miért?
– Ezt a kérdést én is feltettem magamnak. Mert magyar vagyok. Ha tudom, hogy ez van, biztosan nem jövök vissza többet. Nyugatról osztanám az észt, de úgy gondoltam, ide köt minden, és ha tudok, itt segítek a magyar labdarúgásnak.
– S miért nem igazán sikerült ez edzőként?
– Nem értem a kérdést. Ha valaki nyer egy bajnokságot, akkor segített?
– Nem így gondolom, hiszen szerintem komoly teljesítmény volt például a Haladást az első osztályba felhozni, vagy a Honvédot akkor benn tartani. Ám ha az összképet nézem, akkor kicsit tarka a kép, hiszen 16 év alatt közel 20 csapatnál fordult meg. Nem érzi magát ebben hibásnak? Nem volt túlságosan keményfejű és összeférhetetlen?
– Nem. Arról a korról, a rendszerváltás utáni másfél-két évtizedről beszélünk, amikor szélhámosok tömkelege volt a magyar labdarúgásban. Én pedig nem tudom elviselni, ha a játékosok nem kapják meg a pénzüket. Így volt ez szinte mindenütt, ahol megfordultam.
– Ha már az edzőkről és a magyar közegről beszélünk, akkor ez a közeg ma is bebeszól a magyar edzőknek. Deutsch Tamás például az MTK német edzőjére utalva úgy nyilatkozott, nem véletlen, hogy egy külföldi trénerrel tudtunk szakmailag új időszakot nyitni. De Csányi Sándor MLSZ-elnök is arról beszélt, hogy a magyar futball egyik fő problémája a nagyfokú szakmai, intellektuális lemaradás az edzőfronton. Ilyen gyengék lennének a magyar edzők?
– Nem. De Mezey György már évekkel ezelőtt elmondta nekünk, hogy ez lesz a vége, ha nem fogunk össze. A magyar edző nem csinálhat önállóan semmit, bezzeg a külföldinek mindent szabad. Mert ő mindent tud. De jöhetett volna ide Mourinho is, amikor a játékosok hat hónapja nem kaptak fizetést, és így kellett motiválnom őket arra, hogy azért fejezzük be a bajnokságot.
– Azért magyar edző vezetésével egy ideje már nem nyert bajnokságot csapat, és az Eb-re is a német Bernd Storck vitte ki a válogatottat...
– Azért álljunk meg egy pillanatra! Egy magyar edzőnek nem engedték volna meg azt, amit Storcknak. Ha például egy magyar tréner válogatja be Kleinheislert, öt perc múlva jön a telefon, és kirúgják. De a német edzőnek nem mert szólni még a miniszterelnök sem.
– A közeg továbbra is olyan, amilyen, de valahol nagyon is tükrözi az általános állapotokat. Egykor egy ország beszélt Détári Lajos Maseratijáról, aztán lett a zöldségeseknek is, ma viszont egy fiatalnak sokszor már nem kell sem ügyes vállalkozónak, sem pedig világsztárnak lennie ahhoz, hogy Maseratival repesszen. Hogy lehet így a fiatalokat motiválni?
– Ma nem a munka, a teljesítmény számít. Ezért mondtam, hogy egy tehetséges játékos 16 évesen menjen külföldre, ha teheti. Sokkal egészségesebb ugyanis ott a közeg. Ingyen például senki nem kap semmit. Ez a piacgazdaság, ahol a játékos egy áru, érték, amit gondozni kell, mert így sok-sok eurót hozhat. Magyarországon azonban nem számít, ha egy-két tehetség elkallódik. S nem csak a futballban.
– Értsem ezt úgy, hogy a futball a társadalom tükre?
– Igen. A politikai rendszer nálunk mindig is meghatározta a sporton belül is a közeget. Nincs ez másképp most sem. Vegyük a futballt. Stadion, pénz már van, csak az kellene, hogy ne szóljanak bele a sportág működésébe.
– Teljesen mindegy, hogy egykor Farkas Mihály, ma pedig más szól bele?
– Így van. Változott a politikai rendszer, a futball közege azonban nem igazán.
– Sokszor említettük ebben az interjúban a fiatalokat. Úgy érzem, mintha inkább velük foglalkozna.
– Félreértés ne essék, szeretnék én elsőosztályú csapat edzője is lenni. Leginkább azonban egy olyan NB III-as csapattal dolgoznék, ahol szabad kezet kapok, és összeszedném azokat a fiatalokat, akik az akadémiákról nem kellenek az első osztályú kluboknak. Bebizonyítanám, hogy lehet velük is dolgozni.
– A saját példájából, pályafutásából merítve mit mondana egy fiatalnak? Mit csináljon másképp?
– Nagyon megváltozott a futball. A mi időnkben nem volt profizmus, sokkal inkább jól éreztük magunkat. Edzettünk, és kész. Amikor kikerültem külföldre, már láttam, hogy a csapattársaim másfél órával az edzés előtt kint vannak a pályán. Nyújtanak, erősítenek, majd edzés után újra. Ez akkor úgy napi 4-5 óra volt. Ma ez már 8-10 óra. A labdarúgás hivatás, ami teljes embert kíván. Ugyanakkor nagyon sok pénzt lehet keresni. Ma egy játékos Angliában két nap alatt megkeresi azt, amit én egykor a Bundesliga egyik legjobban fizetett játékosaként egy évben.
– A saját példáját említette. Visszanézve, mit csinálna másként? Elég profi volt-e a hozzáállása? Jól menedzselték-e? Befutotta-e azt a pályát, amire a tehetsége predesztinálta?
– Hol volt akkor még menedzser? Amikor Frankfurtban tárgyaltunk, megdöbbentek, amikor az volt a legfontosabb kérdésünk, hogy telefon és színes tévé lesz-e. Hogy befuthattam volna nagyobb karriert? Hát hogyne. De csak akkor, ha a Honvéd véglegesen elad. Így viszont nem voltam a magam ura. Így aztán lényegében nem is volt mit menedzselni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!
