A magyar jégkorongnak kifejezetten jó a megítélése, és ezt elsősorban magának köszönheti. Egy olyan csapatsportról beszélünk, amelynek magyar verziója soha nem tartozott a világverők közé, és népszerűségét, valamint eredményeit sem lehet összevetni a futballéval, a vízi- vagy kézilabdáéval.
Csakhogy míg a labdarúgás a múltjából él – amennyire él –, és a másik két említett sportág hosszabb ideje a világélvonal közelében egyensúlyoz, addig a hoki az elmúlt két évtizedben teremtette meg a renoméját. A futball aranycsapatáig hét évtizedet kell visszamennünk a régmúltba, míg azok közül a hokisták közül, akik részesei voltak a szapporói csoda nevezetű történelmi eseménynek, néhányan a mai napig aktívak. A most újpesti Benk András ott is volt Nottinghamben, és ha nem bajlódik sérüléssel, ott lehetett volna a miskolci Vas János is. Ha valaki nem tudná: 2008-ban a szapporói divízió 1-es világbajnokságon Magyarország megnyerte a csoportját, és feljutott a világelitbe, ahol egy évvel később a legnagyobbak között vitézkedhetett.
Jelen időben megélni a történelmet nagyszerű, talán ezért is él úgy a szélesebb köztudatban, hogy a jégkorongsport fejlődése folyamatos és töretlen. Ám az ördög a részletekben lakik, és ha megpróbálunk a dolgok mélyére ásni, máris árnyaltabbnak látjuk a képet. Kétségtelen, hogy egyre több az utánpótlásműhely és az igazolt sportoló, javul a létesítményhelyzet – jönnek-jövögetnek a fedett jégcsarnokok is –, emelkednek a fizetések, növekszik a magyar bázisú nemzetközi bajnokság, az Erste-liga csapatlétszáma és színvonala is, továbbá 2018 ősze óta három klubunk versenyez jegyzett bajnokságokban: az osztrák EBEL-hez 2007-ben csatlakozott Hydro
Fehérvár AV19 után a szlovák Extraligában próbálkozik a MAC Újbuda és a DVTK Jegesmedvék.
De akármit is csinálnak ők, a magyar jégkorong iránt érdeklődő közönség számára mindig a válogatott a legfontosabb. És a válogatott az utóbbi években nem kényeztette el a híveit, akiknek étvágya egyébként megnőtt az A csoportos kalandok óta. Nem arról van szó, hogy kötelezővé tennék a visszajutást az elitbe minden esztendőben – ez a publikum mindig himnusszal köszöni meg a vereségek során mutatott teljesítményt is, és eszébe sem jutna, hogy „kurvagyengézzen” –, de kezdik kinőni a „kicsik vagyunk,
majd megnövünk”-állapot örömeit. Tényleg a csapat tehet róla: 2015-ben ismét összejött a feljutás Krakkóban, 2016-ban Szentpéterváron ha a bent maradás nem is, de az első „fent”-i siker meglett, érthető, hogy előrelépésről ábrándozik a szubkultúra.
Ennek az elmúlt néhány évben nem volt sok jele. Az utolsó katartikus meccs – 5–2 a fehéroroszok ellen Szentpéterváron – óta majdnem négy év eltelt, és időközben három másodvonalbeli vb ment le felemelő pillanatok nélkül. 2017-ben Kijevben és 2019-ben Kazahsztánban alig egy-egy győzelmet sikerült aratni, és csak a kiesés elkerülésének örülhettünk, míg 2018-ban Budapesten néhány másodpercen múlott az újabb siker, ám Nagy-Britannia kiénekelte a sajtot a szánkból.
Ilyen közvetlen előzmények után közelegtek a február 6–9-ei olimpiai előselejtezők. Ezt az akadályt utoljára 2008-ban vettük sikeresen, majd 2012-ben és 2016-ban is kudarcot vallottunk. Most sem mi voltunk a favoritok. A britek tavaly bent maradtak az elitben, és azóta tovább erősödtek. Az előjelek sem voltak kedvezők. Négy legjobb légiósunk közül hárman – a finn ligában érdekelt Galló Vilmos és Sebők Balázs, valamint a svéd másodvonalban foglalkoztatott Bartalis István – klubelfoglaltságaikra hivatkozva lemondták a szereplést, emellett sérülés miatt nem állhatott Jarmo Tolvanen szövetségi kapitány rendelkezésére Vas János, Nagy Krisztián és Magosi Bálint.
A torna sem úgy kezdődött, ahogy várhattuk volna. Igaz ugyan, hogy a salzburgi légiós Hári János mesterhármasának hála az észteket legyűrtük, ám a 15 székely játékossal felálló Romániával rendes játékidőben nem bírtunk, csak hosszabbításban lett meg a pluszpont. A britek meggyőzőbbnek tűntek. Ám február 9-én egy olyan elszánt magyar válogatott ment jégre Nottinghamben, amilyet jó ideje nem láttunk. Összeszedetten, koncentráltan, célratörően játszott a csapat – ez óriási kapusteljesítményt, önfeláldozó védekezést és gyönyörű gólokat jelentett –, miközben az ellenfél fokozatosan elveszítette a fonalat. Magyarország 4–1-re győzött, és továbbjutott. A közönség önfeledten ünnepelt – a magyar név megint szép lett –, félezren a helyszínen, sokan a monitorok előtt. A tévé előtt senki. Magyar csatorna ugyanis nem közvetített, így maradtak az online streamek.
Az élet innen megy tovább, áprilisban–májusban vb Ljubljanában – a feljutás nem elvárás, legfeljebb lehetőség, iszonyú erős lesz a mezőny az osztrákokkal, a franciákkal, a szlovénokkal –, majd augusztusban az utolsó olimpiai selejtező kör. Aki Rigában hozza a csoportját, az utazhat Pekingbe. A házigazdák mellett a franciák és az olaszok várnak ránk. Olimpián ugyan jártunk már a hatvanas években, ám az még egy másik korszak, egy másik univerzum volt. Maradjunk annyiban: ha most sikerülne, az nagyobb csoda lenne, mint Szapporo.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/7. számában jelent meg február 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/7. számban? Itt megnézheti!
