A koronavírus miatt jövőre halasztották az eredetileg 2020-ra tervezett tokiói olimpiát. Ha már idén nem örülhetünk magyar aranyéremnek, idézzük fel a régmúlt dicsőségeit, ismerkedjünk meg közelebbről a legendás bajnokokkal. Sorozatunk kilencedik részében Picit, vagyis Kozma Istvánt mutatjuk be, akinek egy villamosmegállóból indult a karrierje, 17 évesen lépett először szőnyegre, nyolc év múlva pedig már Európa-, világ- és olimpiai bajnok volt. Másfél mázsásan piruettezett a tornászlányokkal, s egy 180 kilós „homokember” volt az edzőpartnere. Retrolimpia.
Akiről szó van, 198 cm magas és 116 kiló. A neve: Kozma István. (...) Ha szorgalmas lesz, szót fogad a mesterének, (...) akkor az 1960-as olimpián már komoly formában állhat ki a római porondra – írta róla a Magyar Nemzet 1958-ban. Kozma István alig két évvel korábban lépett életében először szőnyegre, de a fenti portrécikk idején már magyar bajnok volt, Rómában pedig valóban nagyon jó formában állt a porondra. Rutintalansága miatt ugyan az éremről még lemaradt, a következő évtizedben azonban mindent megnyert, amit lehetett, a Picinek becézett óriás a nehézsúly legnagyobb birkózójává vált.
Minden egy csípős decemberi estén kezdődött, a Vajda Péter és a Delej utca sarkán lévő megállóban. Egy hórihorgas fiatal épp a villamosra várt, amikor egy két fejjel alacsonyabb úr lépett hozzá: Keresztes Lajos birkózó, Amszterdam olimpiai bajnoka, aki a nyurga fiúban máris a dobogó tetején álló hőst látta.
– Sportolsz valamit? – kérdezte.
– Kosárlabdázom – hangzott a válasz.
– A kosárlabda lányoknak való, gyere inkább birkózni, négy éven belül százharminc kilós, híres bajnok leszel.
– Ha 130 kiló leszek, fizetek három ballon sört – ajánlott fogadást a fiú, és megígérte, hogy lemegy a következő edzésre a Vasasba.
Nem ment, és ezzel véget is ért volna a történet, ha Keresztes Lajos nyolc nap múlva nem fedezi fel ismét a jövő potenciális bajnokát a megállóban. Odalépett hozzá, és kérdés nélkül lekevert neki egy nyaklevest, csak úgy barátilag: „Te valamit megígértél.” Másnap Kozma ott toporgott a szőnyeg szélén.
Magas volt, és sovány, nem a legjobb kombináció a nehézsúlyban, az első hetekben csak szenvedett az edzéseken, és gyakran panaszkodott Keresztesnek, hogy bántják a társai, akik évekkel előrébb jártak a technikában. Amint azonban néhány fogást megtanult, az ellenfelek mintha hirtelen elveszítették volna a súlyukat, repültek a fiú karjai között. Előbb ifjúsági bajnok lett, majd a felnőttek között is végigverte a mezőnyt, a sportvezetés már az olimpiai érmeket számolgatta. Akadt azonban egy kis gond a fiatallal.
– Jó gyerek, nincs semmi különösebb baj vele, de csak azt végzi el, amit muszáj – írta 1962-ben a Népsport Kozmáról, aki edzője szerint „még, mindig csak keveset tud a birkózásról”. A sportoló néhány héttel korábban nyerte meg első világbajnoki címét, a szorgalmát azonban így is sok kritika érte. Hiányzott az edzésekről, nem hajtott eléggé, igaz, az elvárások sem voltak átlagosak. A méretei miatt sokszor az edzők sem tudták, hogyan dolgoztassák meg, és megfelelő partnere sem akadt itthon. A magyar bajnokságokon jellemzően egy–másfél perceket töltött a szőnyegen, az ellenfelei meg sem tudták fogni, ez pedig gyakran visszaütött a világ legerősebb birkózóit felvonultató a nemzetközi versenyeken.
Bábu lett az edzőpartner
A megoldás egy 180 kilós, homokkal töltött bábu lett: az lett az új edzőpartnere. A terembe négy megtermett szállítómunkás cipelte be a szörnyet, aztán megjött Kozma, és játszi könnyedséggel dobta el maga mögé a súlyos „partnerhelyettest”. Ezt ismételte edzésenként legalább 200-szor. Az erőt tehát kipiálhatták, s ekkor már a súlyával sem voltak gondok, köszönhetően a napi öt ebédnek és a kiadós vacsoráknak. – Négy szelet rántott húst, tejfeles gombát, sovány pörköltet kérek. Kedvenc csemegém: a madártej – részletezte a menüt a kíváncsi újságíróknak. Az 1964-es tokiói olimpián már közel 140 kilósan lépett szőnyegre. Igaz, sokáig úgy tűnt, ott sem lehet Japánban.
– Kozma jelenleg még a Sportkórházban tartózkodik – írta a Magyar Nemzet az olimpia előtt három hónappal. A hatalmas testet nehezen bírta el a lába, Kozma térde szinte folyamatosan sérült volt, a nyári játékok előtt a helyzet kilátástalannak tűnt. Alighogy kiengedték a kórházból, újra megroppant egy dobásnál, így el sem utazott a küldöttség első részével, otthon hallgatta a tokiói híreket, és várta, hogy az orvosok áldásukat adják az indulásra.
– Én nem azért akarok kimenni Tokióba, hogy lássam a Fudzsijamát. Győzni szeretnék, hiszen olyan jól felkészültem – idézte a Népsport a birkózót, aki egy korábbi interjúban elmondta, a saját jó eredményénél is jobban kívánja, hogy csapattársának, Polyák Imrének végre meglegyen az olimpiai aranyérme. Mindkét kívánsága valóra vált. Polyák és Kozma fél óra különbséggel lett bajnok Tokióban.
Nem tudták a levegőbe dobni
A szovjet Anatolij Roscsin elleni mérkőzés után – amelyen egy döntetlen is elég volt az aranyéremhez – magyar sportolók lepték el a szőnyeget, és a birkózók három valódi erőművész – Zsivótzky Gyula és Eckshmiedt Sándor kalapácsvetők, illetve Varjú Vilmos súlylökő – segítségével megpróbálták a levegőbe dobni az olimpiai bajnokot, ám a hagyományos ünnepi rítus elmaradt, megemelni is alig tudták Kozmát.
Tokió után a birkózó a sportvilágon kívül is a reflektorfénybe került, és élvezte a dicsőséget. – Az ismertség varázst jelent. Sokan megszédülnek tőle, mások számára olyan, mint a kábítószer, Kozmának doppingja volt. Szerette, ha beszélnek, írnak róla, ha az utcán felismerik, s ezt nem is rejtette véka alá – írta a Népszava a birkózóról. Kozma nem csak méretei miatt keltett feltűnést, humorának és játékosságának hála a társaság közepe lett, akárhol fordult meg. Az edzéseken sem fogta vissza magát. Egy alkalommal, amikor az olimpiára készülve az ökölvívók, birkózók, atléták és tornászok egy teremben készültek, az óriás könnyed mozdulatokkal utánozni kezdte az apró tornászlányokat, 140 kilójával pörgött-forgott a társai és az edzők legnagyobb örömére.
A visszaemlékezések szerint a birkózó tartott attól, hogy sokan csupán buta izomkolosszusnak tartják, holott hatalmas könyvtára volt, operát hallgatott, és rajongott a színházért. – Egyéniség volt a szőnyegen kívül is. Nagyszerű, őszinte ember, akinek a kritikáját el kellett fogadni, s ráadásul jó kritikus is volt. Értett a művészethez, ismerte a színházat – jellemezte barátját Bujtor István.
Sérülései idején, amikor épp nem az edzés kötötte le minden energiáját, Kozma gyakran került filozofikus hangulatba. – Világmegváltó gondolatokkal foglalkozott, s azon töprengett, hogyan lehetne örök békét teremteni az emberek között. Jellemző módon, persze, a sportban látta az emberek közötti megértés legfontosabb eszközét. „Ha mindenki birkózna, nem lenne háború a földön...” – idézte fel eszmefuttatását a Képes Sport.
Talán a népszerűség okozta, talán a korábban is kritizált szertelensége, Kozma teljesítménye mindenesetre látványosan visszaesett. Többször kikapott, és bár ilyenkor mindig felszívta magát, és kíméletlenül visszavágott legyőzőjének, az 1968-as mexikói olimpia előtti utolsó nagy versenyen, az Európa-bajnokságon újabb váratlan vereséget szenvedett. Ráadásul a sérülései is kiújultak, és ha ez nem lett volna elég, egy kocsiajtó is a kezére csapódott, úgy szétroncsolva az ujjait, hogy egy egyszerű fogás is nehezére esett. Egy nappal a verseny előtt szedték le a kötést a kezéről.
De ellenfeleit még ez a sérülés sem menthette meg, Kozma az olimpián ellenállhatatlanul birkózott, első három riválisát két vállal búcsúztatta, a negyediket csak azért nem, mert az idő előtt elájult. A győzelemért újra Roscsin következett. A többi eredmény miatt egy döntetlen újra elég volt a magyar sportolónak, egy különös bírói ítélet azonban a szovjet versenyzőt juttatta előnyhöz. Kevesebb mint egy perc volt hátra, amikor összefejeltek, Kozma szeme felszakadt, ápolni kellett, a szőnyeg széléről pedig jól látta, hogy ellenfele alig kap levegőt, „bágyadtan fekszik odalenn, és egészen furcsa a szeme”. Ennél „nincs szebb látvány”, írta a döntő pillanatról később a magyar birkózó. Újult erővel ment a holtfáradt Roscsinnak, aki nem tudta megtartani előnyét, újabb döntetlen, és mivel az utolsó ellenfele nem állt ki ellene, így Kozma István megvédte olimpiai bajnoki címét. – Az öltözőbe menet furcsa érzések vettek erőt rajtam, és bizony nagyon jól jött, hogy csupa izzadság voltam, így a könnycseppek nem tűntek fel – emlékezett.
Mexikó után edzőképző tanfolyamra ment, és egyre kevesebb versenyen indult, miközben az egész ország már a müncheni olimpiai aranyesélyeiről beszélt. – Sok tonnát kell felemelni addig, amíg az ember elérkezik a célhoz – kerülte ki a választ, majd hozzátette, sokat gondolkodott azon, hogy esetleg abbahagyja a birkózást, de tudja, hogy a magyar sportnak szüksége van rá, így amíg nem győzik le tartósan, addig folytatja.
Óriás a roncsok között
1970 áprilisában felszabadulási emlékversenyt rendeztek Budapesten, Kozma beteg volt, nem indult, de kilátogatott a csarnokba, amely kis híján felrobbant, amint „Pici” megjelent. Félbe kellett szakítani a mérkőzéseket, akkora lett a hangzavar. Egyik csapattársának rögtönzött taktikai eligazítást tartott, majd sietve távozott, Ruttkai Évához és Latinovits Zoltánhoz volt hivatalos ebédre. Hiába tiltakozott a fuvar ellen, még hazavitte mesterét, Keresztes Lajost, és a Baross utcából indult a színészpárhoz, de az Alkotmány és a Honvéd utca sarkán összeütközött a 15-ös busszal. A csuklós jármű métereken át tolta maga előtt az összegyűrt autót. A járókelők, és a busz utasai rémülten figyelték, ahogy a roncs hirtelen szétpattan, és a felismerhetetlen karosszériából egy óriás tűnik elő. Kozma tett még néhány lépést, aztán ájultan esett össze.
Az első jelentések súlyos, de nem életveszélyes balesetről számoltak be, és a lapok a következő napokban már azt találgatták, mikor térhet vissza a szőnyegre a birkózó. Április 9-én azonban kiderült, hogy a baj sokkal nagyobb: Kozmának évek óta csak az egyik veséje működött, és a szíve is rendkívül gyenge volt. A szervezete nem bírta a roppant megterhelést, műtét közben feladta a harcot. Kozma István 30 évet élt.
– Megkértek, hogy mondjam el, milyen érzés a világ legerősebb emberének lenni – mesélte egy interjúban. – Mondtam, ezt én ugyan nem tudom, mert még senkivel sem verekedtem, hogy eldöntsem, de az biztos, hogy nehézsúlyú olimpiai bajnoknak lenni nagyon jó dolog.
A Retrolimpia sorozat további részeit itt olvashatja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
