
Az élmény még friss és maradandó: december derekán néztem meg másodmagammal a Dunaszerdahelyi Atlétikai Club (mai nevén FC DAC 1904) történetét bemutató, mélyen felkavaró magyar mozifilmet. Nagy öröm számomra, hogy az alkotásra 12 éves focimániás fiam hívta fel a figyelmemet, úgy tűnik, nála a futball nem az Old Traffordon kezdődik és a San Siróban végződik csupán. Az viszont pici szomorúsággal tölt el, hogy a teremben mindössze hatan ültünk, nagyobb figyelmet érdemelne ez a dokumentumfilm, a sporton túl is több tanulsággal szolgál ugyanis.
A filmkritikák, ajánlók, méltatások döntő többsége a felvidéki magyarság megmaradásának és identitásának szimbólumaként említi a többszörös országváltáson átesett futballklub történetét. Maga a film is erre erősít rá természetesen, amellett, hogy a dicső múltat pátosz nélküli, tényszerű tálalásban mutatja be. A mai Szlovákia egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező futballklubjáról van szó, ne feledjük. A film mentes a szirupos magyarkodástól, és ami számomra meglepő volt talán, a politikától is. A történelem természetesen bekúszik a filmkockák közé, anélkül értelmezhetetlen is volna maga a küzdelem, amit az alapítók és utódjaik vittek véghez a kezdetek óta eltelt 120 év alatt. Csak ültünk és bámultunk a régmúlt megkopott meccsjeleneteit, a szurkolók adomáit, a nyugalomba vonult sportvezetők sztorizgatásait látva-hallva.
A legemlékezetesebb percek azok voltak, amikor a 70–80-as éveket taglaló részben feltűntek a hazai és az idegenbeli mérkőzéseken a piros-fehér-zöld színek, hol egy molinó, hol egy szél lengette magányos zászló formájában. A szocialista Csehszlovákiában magyarok drukkoltak magyaroknak. Ez egészen addig nem is volt különösebben feltűnő számomra, amíg el nem jöttek a jelen valóságát bemutató képsorok és a panaszos szavak a DAC-drukkerek szájából: folyamatos a verbális gyalázkodás, ha idegenben lép pályára a Dunaszerdahely, és nem „lila majmozás”, illetve „hülye fradistázás” ömlik a hazai kórusból a pályára, hanem a „taposs a magyar fejére” és hasonló szörnyűségek. Folyamatos a szurkolók, vezetők panasza a rasszista megnyilvánulások miatt a helyi labdarúgó-szövetség felé, ám nem történik semmi.
Nem tudtam, nem tudtunk erről, megdöbbentünk a fiúval. Megállt kezünkben a szotyolát helyettesítő popcorn, és nagyon meghatódtunk: innen hát a DAC! Szótlanul bandukoltunk hazafelé, a filmről később beszélgettünk. Több tanulságot említettem írásom elején, az egyik és legfontosabb ezek közül talán az, hogy a sport, a labdarúgás erőt ad nemcsak a testnek, hanem a léleknek is, és olyan közösségformáló erőt jelent, amely segít átvészelni a legmegalázóbb pillanatokat is…
DAC Film, magyar dokumentumfilm, 94 perc, 2024
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/2. számában jelent meg január 10-én.