Hitler szeme láttára állt a dobogó tetejére a magyar zsidó tőrvívónő

Hitler szeme láttára állt a dobogó tetejére a magyar zsidó tőrvívónő

Elek Ilona (középen) az 1936-os berlini olimpia bajnoka az eredményhirdetésen, kezében az ajándék tölgyfacsemetével. (Fotó: Wikimedia)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Elek Ilona tőrvívó, az első magyar női olimpiai bajnok. Hét nyári játékon indulhatott volna aranyesélyesként, de csak három jutott neki. A Zeneakadémiát hagyta ott a pástért, s bár pályafutását többször derékba törték, mindenen felülkerekedett. És még Szécsi Pálnak is írt slágert. Retrolimpia – Legendás magyar olimpikonok.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) vezetősége hosszas mérlegelés után úgy határozott, hogy a koronavírus-járvány miatt elhalasztják a tokiói nyári olimpiát. A játékok újkori történetében még sosem fordult elő halasztás, három alkalommal ugyanakkor törölték a versenyeket. Az első világháború alatt az 1916-os berlini, a második világháború idején pedig az 1940-es tokiói (illetve később helsinki), valamint az 1944-es londoni esemény maradt el. Így fordulhatott elő, hogy az első magyar női olimpiai bajnok, Elek Ilona tőrvívó 12 év különbséggel, mégis címvédőként nyerte második aranyérmét.

A becenevén, „Csibi”-ként ismert sportoló élete azonban nem csak a hosszú várakozás miatt különleges. Eredetileg zeneművésznek készült, végül a tőrt választotta. Zsidó származású, balkezes női sportolóként háromszorosan is meg kellett küzdenie az előítéletekkel, pályafutását többször derékba törték, ő azonban mindannyiszor felállt a padlóról, és valószínűtlen győzelmekkel hódította meg a világot.

Elek Ilona első olimpiai diadalának emlékét híressé vált fotó őrzi. A magyar sportoló 1936-ban Adolf Hitler szeme láttára állt fel a berlini dobogó tetejére, miközben a második helyezett német versenyző, Helene Mayer náci karlendítéssel üdvözölte a közönséget. Tizenkét évvel később, Londonban a barbarizmus tragikus teatralitása nélkül akasztották a magyar vívó nyakába az aranyérmet, 1952-ben, Helsinkiben pedig csupán a (szándékos) bírói tévedés fosztotta meg az újabb diadaltól.

Az Elek lányok gyerekkoruktól fogva sportoltak, tornáztak és úsztak. Hogy télen se essenek ki a formából, különféle teremsportokkal próbálkoztak, Csibi ekkor fogott először a kezébe tőrt. Fél évvel később pedig már győzelmet győzelemre halmozva nyerte meg élete első versenyét, amelyen csak sérült társait helyettesítve indulhatott el.

– Nem tudom, milyen zongorista lesz belőle, de biztos, hogy hasonló van még száz is, olyan vívó azonban, mint Csibi, száz évben ha egy születik – mondta a legenda szerint a magyar vívószövetség vezetője. Minden meggyőző erejére szüksége volt, a sportoló édesapja, Elek (Eisler) Sándor ugyanis inkább a zeneművészet felé húzott – „a kard nem leány kezébe való” –, a lánya azonban, hiába járt akkor már évek óta a Zeneakadémiára – egyes források szerint zongorázott, máshol arról írtak, ének szakra járt –, a pástot választotta a koncertterem helyett. Az apa végül beadta a derekát, döntése pedig egy páratlan pályafutás nyitánya volt. Sőt, egyből két klasszis versenyzőt indított útnak, hiszen Csibi húga, Margit is többszörös világbajnok vívó lett.

1928-ban harmadik lett a magyar bajnokságon, a sportvezetők ekkor már sejthették, hogy őstehetséggel van dolguk, aki nagy eredményekre hivatott. Nem sokkal később a kor egyik legjobb mestere, a három évtizede Magyarországon dolgozó olasz Italo Santelli vette szárnyai alá. A maestro fejtette meg Elek Ilona titkát, hogy miért teljesít sokkal jobban éles helyzetben, mint edzésen: „Van primadonna, kell neki a közönség…”

1929-ben a szövetség takarékossági okokra hivatkozva nem indította volna a női vívókat az amszterdami Európa-bajnokságon, Elek Sándor azonban vállalta, hogy állja a költségeket, ha a lányát is kiviszik a tornára. Élete első világversenyén ötödik lett, a további sikerek azonban várattak magukra. Ilonát egy tornán annyira magával ragadta a húga asszója, hogy a drukkolás hevében egy tévesnek vélt ítélet miatt csalással vádolta meg a bírót. Két évre eltiltották, így bár teljesítménye indokolta volna, büntetése miatt lemaradt az 1932-es Los Angeles-i olimpiáról.

Négy évvel később azonban már semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy pástra lépjen a nyári játékokon. Pedig az élet mindent megpróbált, hogy eltántorítsa, Csibi azonban nem tágított. Zsidó származása miatt, hiába mondhatta akkor már többszörös Európa-bajnoknak magát, kizárták a klubjából, nem sokkal később egy újabb egyesület köszönt el tőle, végül a Detektívek Atlétikai Clubjánál készült fel az olimpiára. Már amikor maradt ideje az edzésre, hiszen amíg riválisai csak a sportra koncentráltak, Elek Ilona idegenvezetőként dolgozott az IBUSZ-nál, angol, francia, német és olasz csoportokat kalauzolt a budapesti múzeumokban. – Fáradtan, kimerülten indult el az olimpiára – mesélte az Esti Kurirnak 1936 augusztusában Csibi férje, Schacherer Károly. – Alig trenírozott, nagy hendikeppel indult, és emiatt nem is remélte, hogy bajnok lehet. Azt mondotta, örül, ha helyezést nyer.

A berlini olimpia versenyszámai óhatatlanul is ideológiai jelentéssel telítődtek, hiszen a torna a náci Németország kirakateseménye volt, amelytől Hitler a „felsőbbrendű faj” elméletének igazolását várta. Ebben a helyzetben a női tőrverseny a nácizmus tökéletes cáfolataként tűnt fel: mindhárom érmet zsidó sportoló vitte el. Az 1928-as olimpián győztes Helene Mayer azt követően öltötte magára a német mezt, hogy egy évvel korábban származása miatt elmenekült az országból, otthon maradt családja biztonsága érdekében azonban engedett a zsarolásnak, és az aranyérem ígéretével visszatért. Legnagyobb ellenfelének a szintén német születésű, de osztrák színekben versenyző címvédőt, Ellen Müller-Preist tartották, Csibi azonban rácáfolt a szakértőkre, és nagyszerű versenyzéssel megnyerte a tornát.

– Ütemesen hangzik mindenütt a huj-huj-hajrá csatakiáltás, a tribünről rohannak le a magyarok, hogy üdvözöljék Elek Ilonát – tudósított a Pesti Hírlap riportere a helyszínről. – Írja meg kérem, hogy ez életem második legszebb napja – mondta a győztes, de a legboldogabb napra már nem derült fény, mert a tömeg elragadta.

Az olimpia után visszavonult, és folytatta zeneakadémiai tanulmányait, ám egy év múlva azonban már Párizsban ünnepelt világbajnoki címet. Azt követően viszont tizenegy évig nem léphetett pástra nemzetközi versenyen. Élete formájában volt, a második világháború miatt elmaradt két nyári játékra a legnagyobb esélyesként utazott volna, idővel azonban már a vívóterembe sem léphetett be, a nyilasuralom alatt bujkálni kényszerült. Elek Ilonát azonban ez sem törhette meg, a háború után egy fűtetlen teremben kezdte meg a felkészülést, 1947-ben pedig egyesületi támogatás nélkül nyert magyar bajnokságot. Egy évre rá az olimpiai címét is megvédte.

– Persze, ma már nem „Csibi”, mint volt 20 évvel ezelőtt versenypályája elején. De az akkori lendületét a rutin helyettesíti. Ravaszságért, ötletességért soha nem kellett a szomszédba mennie – írta a Népszava a 41 évesen újabb aranyérmet szerző Elek Ilonáról, akinek ezúttal is komoly riválisai akadtak. Az osztrák Elen Müller-Preis mellett a szintén ritka tehetségnek tartott dán Karen Lachmann igyekezett megfosztani címétől a magyar vívót, akit azonban nem lehetett megingatni, a Szabad Szó tudósítása szerint a döntő asszó előtt, a pástra menet még odasúgta a lap riporterének: „Most már biztosan győzök.”

Négy évvel később, harmadik olimpiáján is biztosan győzött volna, ha már akkor létezik az elektromos találatjelző. Az olasz Irene Camber elleni, a győzelemért folyó összecsapásán magabiztosan vezetett, ám ellenfele kiegyenlített, majd jött az utolsó találat, amelyet egyértelműen Elek Ilona vitt be – a tévéfelvételek is ezt igazolják – a korábban többször elfogultsággal vádolt bíró azonban az olasz sportolónak adta a tust, megfosztva Csibit a diadaltól. – Sportpályafutásom legszomorúbb emléke – mesélte a vívó a Képes Sportnak 1955-ben. – Ha Helsinkiben győztem volna, abbahagytam volna a versenyzést. De így, csak azért sem! Ott akarok lenni Melbourne-ben is.

Közel az ötvenhez újra nagyszerű formába lendült, a hazai sportvezetés azonban nem támogatta indulását, nem sokkal a játékok előtt közölték vele, hogy nem utazhat Ausztráliába. Hiánya gyorsan egyértelművé vált, hiszen a versenyszám bevezetése óta először fordult elő, hogy magyar női tőröző nélkül rendeztek olimpiai döntőt.

Elek Ilona felhagyott a versenyzéssel, és visszatért a zenéhez. Eleinte sportindulókat írt, majd átnyergelt a könnyűzenére. A csongrádi kisbíró unokája című dalával – Kovács József operett- és operaénekes előadásában – bejutott az 1968-as táncdalfesztivál döntőjébe. Három évvel később Szécsi Pálnak írt slágert Nem tudja a jobbkéz címmel, a nyolcvanas évek elején újabb szerzeménye tűnt fel a táncdalfesztiválon, az Akkor is ő volt, amelynek szövegét is ő jegyezte.

Elek Ilona 1988. július 24-én, 81 éves korában hunyt el. Hét olimpián vehetett volna részt, mindannyiszor komoly esélyesként, három jutott neki, és egy aranyéremtől is megfosztották. – Ritka balszerencsés versenyzők voltunk – írta a húgával, Elek Margittal közös, Így vívtunk mi című könyvében a magyar sport történetének egyik legnagyobb alakja. – Sokan mosolyognak ezen, jó néhányan pedig nem minden él nélkül kérdezték meg: „mi lett volna, ha még szerencsénk is van?”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!

Fizessen elő a Magyar Hangra!

„Ne kelljen újra bizonyítani, ki a jó hazafi” – Magyar Hang-ajánló

Kötöttfogás Extra

Támogasson minket!

Keresés

Csatlakozzon hozzánk Patreonon

Árnyék podcast – Bántalmaz a kormányom