Ha csak azt nézzük, milyen érzéseket szabadított fel bennem ez a verseny, és milyen jó érzéssel gondolok vissza rá, nem kérdés, hogy folytatni akarom ezt a sorozatot – mondta ezt közvetlenül az után hazánk egyik leghíresebb ultramaratonistája, Lubics Szilvia, amikor negyedikként célba ért a 250 kilométeres sivatagi futáson. Persze előbb jól kisírta magát. A Nagykanizsán élő, háromgyermekes családanya az akaraterő és a kitartás megtestesítője.
– Képes már arra, hogy lábra álljon, és sétáljon egy jót?
– Sétálni? Éppen most jöttem egy kis délelőtti futásból. Most még nem futok hosszabb távokat, a mai adagom 15 kilométer volt. De bevallom, a chilei sivatag után nagyon nem találtam a ritmust aszfalton, főleg úgy, hogy most nem kell tízkilós zsákot is cipelni a hátamon…
– Majd belejön… Már az óvodában is futócipő volt a jele?
– Bármilyen furán hangozhat, de 28 éves koromig maximum Norbi-kazettákra tornáztam. Mindig is sovány, sokat betegeskedő voltam, akkoriban úgy 43 kilót nyomtam. Ekkor döntöttem el, hogy futni kezdek, de nem azzal a céllal, hogy száz meg száz kilométereket tegyek meg. Már kétgyermekes anyaként futottam le az első kilométereket.
– Mikorra érte el az ön szempontjából akár rövid távnak is nevezhető maratont?
– Fél év telt el, és megfutottam az első 42 kilométeremet, majd nagy büszkeségemben négy hét múlva a másodikat is, és még abban az évben jött a harmadik is. És ekkor ismét áldott állapotba kerültem…
– Mennyit hagyott ki a harmadik terhessége miatt?
– Szinte semmit, ugyanis majdnem végigfutottam a kilenc hónapot. A félidőig 10-12 kilométer volt a napi adagom, utána azért fokozatosan csökkentettem a távon, ám tíz nappal a szülés előtt még kocogtam. A szülést követően is nagyon hamar visszatértem, és Kolos fiam egyéves lett, amikor már ismét a maratoni távnál jártam.
– Gondolom, egy idő után már kevés volt a 42 kilométer…
– Véletlenül lettem ultramaratonista, ugyanis egy internetes fórumon, a Futóbolondok között egy házaspárral beszélgettem, akik rávettek, induljak el velük a sárvári 12 órás futáson. Életemben ekkor futottam először versenyen 63 kilométert – ennyi esett rám a váltóban –, és ekkor nyertem meg az első versenyemet. Innentől már ment minden magától, sorra jöttek a hosszabb viadalok, megkerültem a Fertő tavat futva, míg eljött 2006, amikor is végleg az ultramaraton mellett döntöttem. Rá egy évre 100 kilométeren már tagja voltam a magyar válogatottnak. 2010 volt az újabb fordulópont, ekkor kezdtem indulni a 200 kilométer feletti versenyeken.
– Egy ember teljesítőképessége véges, akárhogy feszegetjük is a határokat. Hány 200 feletti viadalt lehet még normális körülmények között teljesíteni egy évben?
– Maximum három ilyen versenyt csináltam egy évben általában, de 2012-ben négy viadalon indultam. Persze ezekre alaposan fel kell készülni, így én is ezt teszem. A nagy versenyek előtt mindig elindulok edzőversenyeken, amelyek maximum 80–100 kilométeresek.
– Egy olyan extrém körülmények közötti versenyre, mint amilyen a chilei sivatagi futás, miként lehet itthon, Magyarországon felkészülni?
– Az erősítéssel már akkor elkezdtem tavaly a felkészülést, amikor leadtam a versenyre a jelentkezésem. Beépítettünk két edzőversenyt is, előbb Korfun futottam száz kilométert, majd májusban a floridai 100 mérföldesen indultam el. Ahogy közeledett az Atacama Crossing rajtja, úgy erősödött a felkészülési tempóm is. Egyre több súllyal a hátamon futottam egyre hosszabb távokat, majd háromnapos hétvégéket csináltam, amelyek alatt a terepen aludtam sátorban. Az úgynevezett főpróba egy 170 kilométeres kör volt a Börzsönyben, ahol már tízkilós hátizsákkal futottam, és ahol rám sötétedett, ott aludtam. Itt kiderült, mi az, amire még oda kell figyelnem a hátralévő időben. Az indulás előtti utolsó két hétben pedig az udvaron aludtam…
– Amikor nekivág egy ilyen távnak, mire gondol verseny közben?
– Nem kell semmire gondolni, csak egyszerűen élvezni kell a versenyt. Egy célom van, megcsinálni, elérni a kitűzött célt.
– Itt hat napon keresztül kellett teljesíteni a 250 kilométert. Hogy bírta ki a nappali pokoli hőség után az éjszakai fagyokat?
– Nagyon jól vizsgázott a hálózsákom, és a melegen tartó párnák is. Fázós vagyok, úgyhogy nagy szükségem volt rájuk, mert éjszaka gyakran fagypont alá esett a hőmérséklet. Jól tudtam pihenni, ami nagyon fontos volt, pedig minden tiszta homok volt, és mivel minden futó egy ruhában tolta végig a versenyt, a szagok sem voltak éppen üdítőek, de úgy voltam vele, ez hozzátartozik egy ilyen verseny hangulatához.
– Hét Spartathlon után egyáltalán meglepte még valami?
– Bár volt egy csomó dolog, ami váratlanul ért, összességében nagyon jól sikerült maga a verseny. Tudtam, hogy lesz folyón átkelés, de a négy-öt helyett, amire számítottam, összesen 39-szer kellett vízben futnunk úgy, hogy néha combig ért a jéghideg folyóvíz. Először még jól is esett, aztán hirtelen azt vettem észre, hogy nem érzem a lábam, ami azért elég ijesztő volt.
– A chilei célban viszont nem tudott parancsolni az érzelmeinek…
– Még be sem értem a célba, már elkezdtem sírni. Még soha nem éreztem ilyet, a Spartathlonon sem. Olyan érzelmek kerítettek hatalmukba, amilyeneket még soha nem éltem át, a célba érés után egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Fogalmam sem volt, miért sírok, csak úgy potyogtak a könnyeim.
– Pár nap már eltelt a nagy megmérettetés óta. Miként gondol vissza a sivatagban eltöltött napokra?
– Az Atacama lett a kedvenc versenyem. Ebben minden bizonnyal közrejátszik a káprázatos táj is, hiszen itt olyan természeti körülmények között fut az ember, hogy a lélegzete is eláll. Ahogy felér egy dűnére, és felbukkan a végtelen sivatagon túl egy sziklás hegylánc, az egyszerűen fenséges. Indulás előtt megígértem a férjemnek, hogy élvezni fogom a versenyt. Tartottam a szavam.
– Mi a következő pont a bakancslistáján?
– Az Atacama a Four Deserts sorozat első állomása. A Gobi March, amelyet a Góbi sivatagban rendeznek, aztán ott van a Namib Race, amely a Namib-sivatagban, majd végül a következő, a The Last Desert névre keresztelt verseny az Antarktiszon. Szeretném valamennyit teljesíteni.
– A család többi tagja miként viszonyul mindehhez?
– Éppen most megyünk együtt egy versenyre, ahol a férjem maratont, a legidősebb fiam, Olivér félmaratont fut, míg a legfiatalabb, Kolos 5 kilométeren indul. Ő körülbelül négy hete kezdett el futni, persze előtte természetesen sportolt, és amikor az elsőnek nekivágott, azt kértem, álljon meg hat kilométernél, mégis csak a fokozatosság a legjobb. Erre pont 17 kilométer után hagyta abba a futást…
– A középső fiú az eltévedt bárány lenne a családban?
– Nem. Botond másban, a zenélésben, a dobolásban találta meg önmagát. De megnyugtatok mindenkit, ha nagyon muszáj, egy félmaratont képes lefutni. Egyébként valamennyien elkísértek már a Spartathlonra, és nagy örömömre nem azt érezték a legfontosabbnak megjegyezni, hogy anya néha elhányja magát, hanem azt, hogy akaraterővel minden legyőzhető.
– Ehhez az életmódhoz azért nem a csülkös bablevessel kell kezdeni az étkezést…
– Nagyfiammal, Olivérrel vegetáriánusok vagyunk, elsősorban tésztát, salátát és gyümölcsöt fogyasztunk, de ritkán halat is eszünk. Nagy kedvenceim a különféle túrós ételek. Hétköznap a munka és az edzés mellett nem érek rá főzni, így rendeljük az ételt, míg hétvégente, főleg, ha Olivér is hazajön, nagyokat főzünk közösen.
Lubics Szilvia 1974-ben született Jászberényben, végzett fogorvos (Pécs 1997), szakmájában is dolgozik Hahóton. 3 gyermeke van: Olivér (19), Botond (17), Kolos (14). Kiemelkedő eredményei: Spartathlon (246 km): három győzelem, két harmadik hely. Ultrabalaton (212 km): két első, két második hely. UltraMilano-Sanremo (286 km): első hely. L’Ultra Marin (177 km): első hely. Keys 100 (161 km): első hely. Atacama Crossing (250 km): negyedik hely. Elért pályacsúcsok: Spartathlon (246 km): 26 óra 53 perc, Ultrabalaton (212 km): 22 óra 9 perc.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 23. számban? Itt megnézheti!
