82 éves korában elhunyt Pelé – jelentették be csütörtökön.
Arra a kérdésre, hogy ki minden idők legjobb labdarúgója, illetve ki a múlt század legnagyobb sportolója, az egyik lehetséges, magától értetődő válasz: Pelé. Olyan szférába lőtt ki pályafutása hajnalán, s maradt ott mindvégig, ahova tényleg csak a legnagyobbak jutnak el. Akikre természetfeletti képességek birtokosaként tekint a világ, s akik között legfeljebb a szubjektív szimpátia rangsorolhat. Mi, magyarok például minimum egy szintre helyezzük a brazil csillaggal Puskás Ferencet, ahogy az argentinok Maradonát és most már alighanem Messit is.
A 82 éves korában elhunyt, Edson Arantes do Nascimento néven született, gyermekkori gúnynevén világhírűvé lett futballista élete a Gondviselés által óvott tehetség gyönyörűséges meséje. A szegény sorból érkezett, akadályokat leküzdő fiúé, aki nemcsak a saját, hanem a nemzete nagy álmát is valóra váltotta.
A brazilok begyógyított sebe
Pelé még nem volt tízéves, amikor hasonló traumát élt át népével 1950-ben, mint a magyarok négy év múlva. A negyedik labdarúgó-világbajnokság házigazdájaként a mindent eldöntő mérkőzést a riói Maracana stadionban játszották Uruguayjal csaknem 200 ezer (!) néző előtt. A döntetlen is elég lett volna a vb-trófeához, ám az uruk valóságos brazil nemzeti tragédiát okozva vesztes állásról megfordították a mérkőzést, 2–1-es győzelemmel övék lett a világbajnoki cím. A focistaként szárnyait bontogató fiúnak óriási motivációt jelentett az álom: egyszer majd ő köszörüli ki a népe lelkén sebet ejtett csorbát. A sebre a következő svájci vb csak sót hintett, amikor is a mi Aranycsapatunk állította meg a negyeddöntőben Brazíliát.
Pelé édesapjától örökölte a futball szeretetét és részben a tehetségét; Dondinho karrierje torzó maradt egy olyan korban, amikor a focista lét nem nyújtott biztos megélhetést. Nem lehetett tehetség híján, a rekordját a fia sem tudta megdönteni: egyszer öt gólt fejelt egy mérkőzésen. Édesanyja ellenezte, hogy a fiú – aki hamar alkalmi munkákat is vállalt – szintén a focival próbálkozzon. Ám káprázatos tehetségére idejekorán felfigyeltek, így 15 évesen bemutatkozott a híres Santos felnőtt csapatában, a Sao Pauló-i állami bajnokságban. Egy évre rá, 1957-ben a válogatottba is meghívták, s ezzel egy egészen hihetetlen karrier vette kezdetét. Amit egy korai súlyos térdsérülés sem tudott hátráltatni.
Pelé 1960-ban a brazil válogatottban (Fotó: AFP via Europress/Central Press)
Pelé nevét 1958-ban tanulta meg az egész világ, miután a svédországi világbajnokságon bizalmat szavazott a siheder csodacsatárnak Vicente Feola kapitány. Négy mérkőzésen hat gólt szerzett: a franciák elleni elődöntőben mesterhármast, a svédek elleni, 5–2-re megnyert döntőben két találatot jegyzett. Utóbbiak egyike olyan emblematikus, mint Puskás visszahúzós csele ’53-ban a Wembley-ben; a híres esernyős trükk után bombázott a svédek kapujába. Az álom valóra vált.
A padlóról a csillagokig
Innen nem volt megállás: a Santosban és a válogatottban is ontotta a gólokat, klubjával sorra nyerte a trófeákat, 1961-ben hazájában nemzeti kinccsé nyilvánították. Persze ahogy a mesés kezdethez is le kellett küzdeni néhány akadályt, később is akadtak buktatók. Az 1962-es chilei vb-n hamar megsérült, hazája így is megvédte a címét a zseniális Garrincha, Vavá, Amarildo és társaik révén. 1966-ban Angliában előbb a bolgárok, majd a portugálok semlegesítették nem épp tiszta eszközökkel, a magyarok ellen a sérült Pelé nem is játszott, ami semmit sem von le a mieink, az Albert-, Bene-, Mészöly-féle válogatott 3–1-es győzelmének értékéből. A brazilok így idő előtt búcsúztak a tornától.
Pelé ekkor a válogatottságtól való visszavonulás gondolatával is foglalkozott, ahogy néhány éve Messi is. Utóbb kiderült, mindketten szörnyű hibát követtek volna el, ha ragaszkodnak elhatározásukhoz. Mindenesetre a futball árnyoldala, ahogy a klasszisokat – más eszköz nem lévén – gyakran kicsinálják a védők, mint Puskást a németek az ’54-es vb csoportkörében vagy Maradonát ’82-ben az olaszok.
Pelé azonban nemcsak felállt a padlóról, hanem négy év múlva Mexikóban elfoglalta a futballvilág trónját. Sokak szerint az 1970-es világbajnokságot megnyert brazil volt minden idők legerősebb válogatottja (az Aranycsapat után, jegyzi meg magyar lelkem), a támadó futball ellentmondást nem tűrő diadala volt az a torna. Ahol a döntőben a brazilok Pelé, Jairzinho, Rivelino, Tostao és Carlos Alberto irányításával, a korábbi kétszeres világbajnok, Zagallo kapitány vezérlete mellett 4–1-re verték az előzőleg Európa-bajnokságot nyert olaszokat. Pelé emlékezetes fejes góllal és gólpasszal járult hozzá a győzelemhez. Mindmáig ő az egyetlen labdarúgó, akinek három világbajnoki címe van. Szédítő belegondolni, hogy harmincéves kora előtt gyűjtötte be ezeket a győzelmeket, hatalmas örömet szerezve minden brazilnak. A dél-amerikai ország volt az első, amelyik triplázni tudott a vb-k történetében, öt győzelemmel ma is ők vezetik az örökranglistát.
Pelé a csúcson hagyta abba, nagy nemzetközi tornán többet nem szerepelt, 1971-ben vonult vissza a válogatottságtól (brazil színekben 92 mérkőzésen 77 gól szerzett), szeretett klubjában, a Santosban még 1975-ig tündökölt, majd az Egyesült Államokban, a Cosmos csapatában fejezte be aktív pályafutását ’77-ben.
Filmszínész és miniszter
Igazi világsztár, aktív, társadalmi ügyeket felkaroló, keresztény hitét vállaló közéleti szereplő volt. Önéletrajzot írt, filmekben szerepelt. A legismertebb a Menekülés a győzelembe című, amelyben olyan partnerei voltak, mint Sylvester Stallone, Michael Caine vagy Max von Sydow. A Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című remekére emlékeztető alkotást magyarországi helyszíneken, köztük az MTK stadionjában forgatták 1980-ban, a második világháborúban játszódó történet hadifoglyok és német fogvatartóik között rendezett futballmeccsről szól. Pelé így labdaművészként jelent meg a filmvásznon. A valóságban pedig politikusként is, amikor a kilencvenes években egy ideig országa sportminisztere volt.
Pelé a „Menekülés a győzelembe” című film forgatási szünetében az MTK stadionjában Budapesten 1980-ban (Fotó: Fortepan/Tóth Katalin)
Azon túl, hogy háromszoros világbajnok, mi az, ami a legnagyobbak közé/fölé emelte? Nem minden statisztikát vezet: 767 (vagy 776? – ebben van némi bizonytalanság) szerzett gólját Cristiano Ronaldo már felülmúlta. 12 vb-találatánál mások többet is szereztek: a német Miroslav Klose a rekorder (16), a legeredményesebb brazil Ronaldo (15), Messi is 13-at lőtt, Mbappé pedig most érte utol. De Messi szinte bizonyosan megáll egyetlen vb-címnél, talán Mbappé léphet Pelé nyomába, hiszen még csak 24 éves, és már egyszeres világbajnok a franciákkal. A futball brazil állócsillaga azért lehetett a legjobb, mert káprázatosan eredményes befejező, góllövő csatár volt, de annál is több. Abban is kivételeset alkotott, amit a statisztikák nem feltétlenül mérnek. Csapatjátékos, aki a társait is tökéletesen kiszolgálta. Labdazsonglőr, aki nem veszett el a cselekben; atletikus alkatú, elképesztő rúgótechnikával rendelkező, kreatív futballművész.
Halálhíre lesújtja Brazíliát és a futballvilágot, ám kivételes életútját, szimpatikus személyiségét felidézve könnyen vigaszra lelhetünk. Hiszen az ő esetében a tehetség befutotta a neki rendelt fényes pályát, leküzdötte az akadályokat, s tényleg mindent elért, amit elérhetett. Kamaszként világbajnoknak, majd élő legendának lenni, s eközben embernek maradni – ez így, együtt sikerült Pelének. Visszatekintve úgy érezhetjük, sima szőnyegen vezetett az útja, de a rendkívüli teljesítményhez, a tehetség eredményre váltásához az Isten adta képességeken túl bizonyosan rendkívüli erőfeszítés is kellett. Mégsem a lerúgott játékos szenvedő, méltatlankodó arca fejezi ki a személyiségét, hanem az első világbajnokságát társai ölelésében, boldogságában sírva ünneplő fiúé.
