A világháborúk idején három nyári olimpiát töröltek a programból, de arra még sosem volt példa, hogy elhalasszák a játékokat. A koronavírus miatt azonban erre is sor került: az eredetileg 2020-as tokiói játékokat a tervek szerint jövőre rendezik meg. Ha már idén nem örülhetünk magyar aranyéremnek, idézzük fel a régmúlt dicsőségeit, és ismerkedjünk meg közelebbről a legendás bajnokokkal. Ezúttal a magyarok legdrámaibb olimpiai szereplését idézzük fel: az 1956-os melbourne-i nyári játékokat. A felkészülés alatt robbant ki a forradalom, a sportolók úgy álltak rajthoz a világ másik felén, hogy semmit sem tudtak a szeretteikről.
Másfél perc volt már csak hátra, a magyar válogatott 4-0-ra vezetett, és a győzelem biztos tudatában vízipólósaink könnyedén passzolgattak, a szovjeteknek esélyük sem volt a labdaszerzésre. Az uszodát zsúfolásig megtöltő közönség az első pillanattól fogva tüntetőleg a magyarok mellé állt, ha a Szovjetunióhoz került a labda, fülsiketítő füttyszó töltötte meg a teret. Valentyin Prokopovnál ekkor szakadt el a cérna, és ököllel állt bosszút a megaláztatásokért. Zádor Ervin feje bánta az alattomos támadást, felszakadt a bőr a jobb szeme fölött, és erősen vérezni kezdett. S bár a játékost láthatóan nem zavarta a sérülés, társai tanácsára kiúszott a partra.
De nem a rövidebb utat választotta, a medence túloldalán kászálódott ki a vízből, éppen a közönség előtt, így közel nyolcezer dühös néző láthatta a csúnya fejsebet. Felrobbant a lelátó, az emberek megpróbáltak berohanni a medencéhez, a bíró félbeszakította a meccset, a szovjet csapatot a rendőrök menekítették ki. Mindez 1956. december 6-án történt, a melbourne-i olimpián. Egy hónappal a forradalom leverését követően.
Négy évvel korábban, a helsinki nyári játékokon a magyar küldöttség 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet szerezve hazai szempontból minden idők legsikeresebb olimpiáját zárta. Hogy mit is jelent ez, jól mutatja, hogy Magyarország az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött a harmadik helyen zárt a nem hivatalos pontversenyben. A melbourne-i játékok előtt a sportvezetés, a sajtó és a szurkolók még ennél is fényesebb szereplést vártak, 1956 nyarán már a két nagyhatalom megszorongatásáról és húsz aranyéremről beszéltek. Kilenc elsőség lett belőle, ami azonban a körülmények ismeretében – Hencsei Pál sporttörténész, olimpiakutató szavait idézve – kész csoda volt.
Egyhetes repülőút, szembesülés a vereséggel
Miközben a sportolók a budai hegyekben, a világtól elzárva készültek a versenyekre, kitört a forradalom, amelynek zaja előbb-utóbb az edzőtáborba is beszivárgott. Ám még talán fel sem fogták a harcok jelentőségét, amikor a küldöttség első része elindult Ausztrália felé. Mivel a csapatot szállító francia légitársaság kockázatosnak ítélte meg a budapesti leszállást, a versenyzők autóbusszal Prágába utaztak, onnan repülhettek tovább Melbourne-be. Még ma is fáradtan, elcsigázva érkezik meg az európai utazó Ausztráliába, ám a húszórás repülés valódi luxus a hatvannégy évvel ezelőtti úthoz képest. A magyar csapat egy héttel a prágai indulást követően landolt az olimpia helyszínén, és a sportolók megérkezésükkor szembesültek azzal, hogy a Szovjetunió vérbe fojtotta a forradalmat.
– Épp reggeliztem, és amikor Martin Buci (Martin Miklós vízilabdázó – a szerk.) felolvasta a híreket, felálltam, és mondtam: köszönöm, de én már nem megyek haza – idézte fel a Magyar Narancsnak adott 2006-os interjújában Zádor Ervin a pillanatot, amikor szembesült az otthoni helyzettel. Döntésével nem volt egyedül, a magyar küldöttség jelentős része már a versenyek kezdete előtt határozott: nem tér haza az olimpia után. De ne szaladjunk ennyire előre.
Az 1956-os olimpia több szempontból is különlegesnek számított. Már az is meglepetést okozott, hogy az ausztrál város kapta a rendezés jogát, hiszen az akkori utazási lehetőségekkel számítva Melbourne valóban a világ végén volt, a távolság és a költségek miatt sok ország kisebb csapattal érkezett – Magyarország például az aranyesélyes labdarúgó- és kosárlabda-válogatottat sem indította. És ez volt az első nyári olimpia, amelyet egyes országok bojkottáltak. Svájc, Spanyolország és Hollandia a Magyarországot ért szovjet agresszió miatt, Egyiptom, Libanon és Irak pedig a Gázai övezet és a Sínai-félsziget izraeli megszállása elleni tiltakozásul mondta le a részvételt. Kína is visszalépett a versenyektől a tajvaniak indulására hivatkozva. A játékokon végül hatvanhét ország képviseltette magát, a záróünnepségen a versenyzők együtt vonultak fel, a világ népei közötti összetartozást szimbolizálva.
Ez a szimbólum aligha szolgált magyarázatul a magyar sportolók számára, akik úgy álltak rajthoz Melbourne-ben, hogy fogalmuk sem lehetett róla, a szovjet agresszió milyen következményekkel járt, jól vannak-e, élnek-e még a szeretteik. Az 1952-es olimpián aranyérmes úszó, Székely Éva és férje, a szintén címvédőként érkezett Gyarmati Dezső vízilabdázó két és fél éves kislányukat, a későbbi kiváló úszót, Gyarmati Andreát hagyták otthon, de minden versenyző aggódhatott valakiért. A töredékes (rém)hírek mellett a csapattal utazó és a szocialista szellemiséget őrző politikai küldöttek miatt is nyugtalankodhattak, hiszen senki sem tudta, kinek mit lehet mondani, miből lesz baj. Ilyen légkörben már az is nagy teljesítmény volt, hogy elindultak a versenyen, a huszonhat megszerzett érem, közte a kilenc arany pedig egészen példátlan eredménynek számított.
Korábbi főszereplőnk, Keleti Ágnes tornász egyéniben háromszor, a kéziszercsapat tagjaként pedig negyedszer is a dobogó legtetejére állhatott. Kárpáti Rudolf kardvívó is rendkívüli hidegvérrel versenyezve nyerte meg az egyéni versenyt, miután napokkal korábban a csapat tagjaként is aranyérmet szerzett. Papp László ökölvívó Melbourne-ben tette fel a koronát pályafutására, miután Londonban és Helsinkiben szerzett elsősége után zsinórban harmadszor is bajnok lett. Az első aranyérmet a Fábián László–Urányi János-páros nyerte a kajak kettesek tízezer méteres versenyében, az utolsót pedig a vízilabda-válogatott, amely a szovjetek elleni véres összecsapás után Jugoszláviát is legyőzte 2–1-re.
Elnémított riporter, tömeges disszidálás
Nem csupán Ausztrália irányába akadozott az információáramlás, az olimpiai hírek is erősen megszűrve jutottak el a hazai közönséghez. Bár a legendás kommentátor, Szepesi György is kiutazott a küldöttséggel, és napokig rendületlenül közvetítette az eseményeket, hangja – a magyar hatóságok közbenjárására – Bécsnél elveszett. A távirati iroda jelentése alapján megírt cikkek pedig kellően visszafogottnak bizonyultak. A magyar–szovjet vízilabdameccs a Népszabadság szerint például „végig rendkívül kemény, izgalmas játékot hozott”, a Népszava pedig arról írt, hogy „a magyar csapat azzal a taktikai utasítással szállt vízbe, hogy kerülni kell a közelharcot”. A szovjet tankok érkezése után egy hónappal az újabb agresszióról és a mérkőzést záró botrányról egy szó sem esett természetesen.
Ugyanilyen óvatosan fogalmaztak a játékok végeztével is, amikor a hazautazásról kellett beszámolniuk. Ahogy arról már szó volt, a sportolók egy része korán egyértelművé tette, nem kíván hazatérni az olimpiáról. – Őszintén beszélnünk kell egy olyan jelenségről is, amelyről – főleg külföldi rádióállomások jelentései nyomán – máris sokat suttognak – írta a forradalmat követően rövid ideig Sport címen megjelenő Népsport december 11-ei számában, az olimpikonok hazaérkezése előtt. – Arról ugyanis, hogy olimpiai csapatunk egy része egyelőre nem tér vissza hazájába. Az a kivándorlási láz, amelynek idehaza is tanúi vagyunk, természetszerűleg nem kerülhette el messze idegenben versenyző olimpiai csapatunkat sem.
A szép eufemizmussal – kivándorlási láz – élő cikkben a szerkesztőség reményét fejezte ki ugyanakkor, „hogy bizonyos idő eltelte után sokan közülük jobb belátásra jutnak majd, és rájönnek arra, hogy itthon van a helyük”. A sorok között megbúvó kétségbeesés nem volt alaptalan, a disszidálások ugyanis összeomlással fenyegették az állami propaganda egyik fontos eszközének számító magyar sportéletet.
Nemzeti katasztrófa után összeroppanás
A versenyzés lehetőséget biztosított a szocialista blokk országainak, hogy a kapitalizmussal szembeni erőfölényüket bizonyítsák, Magyarország pedig élen járt e küzdelemben. A sport állami támogatása 1948-tól sosem látott méreteket öltött, a területet 1951-től az Országos Testnevelési és Sportbizottság felügyelte, a központosított, szovjet mintára felépített rendszer hatalmas tömegeket mozgósított, az élsport pedig vonzó karriert jelentett, magas fizetéssel és a külföldre utazás lehetőségével. Az állami erőfeszítések eredményeként Helsinkiben a magyar sportolók fényes győzelmet arattak az imperialisták felett. Ezért is volt fájó veszteség a sportvezetésnek, hogy a melbourne-i küldöttség 48 (más források szerint 49) tagja döntött úgy, hogy nem tér haza. Köztük volt Zádor Ervin, Gyarmati Dezső és az olimpia legeredményesebb versenyzője, Keleti Ágnes is.
A forradalom következményei végül valóban megroppantották a magyar sportot. Az olimpikonok mellett az Aranycsapat több tagja sem tért haza az 1956–57 telén rendezett dél-amerikai túráról, és a tehetségekkel teletűzdelt ifjúsági válogatott gerince is disszidált a forradalom leverésének hírére. Ugyancsak derékbe tört a karrierje az 1955-ben még a világ legjobb sportolójává választott Iharos Sándor hosszútávfutónak, aki tucatnyi világcsúcs birtokosaként el sem indult Melbourne-ben, és bár rövid eltűnését követően, 1957-ben hazatért, sosem nyerte vissza korábbi formáját.
A nyári olimpiákon Magyarország rendre a legjobbak között zárt ugyan később is, a helsinki teljesítményt azonban már megközelíteni sem tudták az aktuális csapatok. Az 1956-os melbourne-i nyári játékok lehetett volna minden idők legeredményesebb magyar olimpiája, ehelyett a legdrámaibb lett, amely számos világklasszis elvesztésével, egyéni tragédiákkal és egy nemzet katasztrófájával ért véget.
A Retrolimpia sorozat további részeit itt olvashatja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/20. számában jelent meg május 15-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/20. számban? Itt megnézheti!
