A világháborúk idején három nyári olimpiát (1916. Berlin, 1940. Helsinki, illetve 1944. London) is töröltek a programból, de arra még sosem volt példa, hogy elhalasszák a játékokat. A koronavírus miatt azonban erre is sor került: az eredetileg 2020-as tokiói játékokat jövőre rendezik meg. Ha már idén nem örülhetünk magyar aranyéremnek, idézzük fel a régmúlt dicsőségeit, ismerkedjünk meg közelebbről a legendás bajnokokkal. Gyűjtsünk erőt a múltból, és várjuk reménnyel telve a 2021-es esztendőt. Ezúttal Halassy Olivért mutatjuk be, aki gyermekkori balesetben veszítette el az egyik lábát térd alatt, de így is kétszeres olimpiai bajnok lett vízilabdában, és legyőzhetetlen magyar bajnok úszásban. A „csodafedezetet” tragikusan fiatalon, egy máig tisztázatlan rablótámadásban gyilkolták meg. Retrolimpia, 5. rész.
Ünnepelni érkezett a párizsi közönség az 1931-es úszó- és vízilabda-Európa-bajnokság zárónapján a nyitott uszodába. Az utolsó szám, a férfi 1500 méteres gyorsúszás legnagyobb favoritja a hazaiak kedvence, Jean Taris volt, akit talán csak a két olasz rivális, Giuseppe Perentin vagy Paolo Costoli foszthatott volna meg az aranyéremtől. Hatszáz méterig a várakozásoknak megfelelően Taris vezetett, utána azonban elfogyott az ereje, az olaszok elúsztak mellette. Ám ezer méternél újabb váratlan fordulat következett: az addig tetemes hátránnyal a negyedik helyen haladó versenyző az élre tört. Száz méter múlva jégeső zúdult a stadionra, a nézők azonban nem mozdultak a helyükről, a vízben zajló öldöklő párharcot a vihar sem zavarhatta meg. Perentin küzdött, de nem bírta a közönség számára ismeretlen vetélytársa tempóját, s csak második helyre úszott be. Taris pedig csak negyedik, a stadion mégis szinte felrobbant, amikor a versenyzők kiszálltak a medencéből.
A nézők ugyanis akkor döbbentek rá, hogy a győztes úszónak térd alatt hiányzik az egyik lába: így nyert Európa-bajnoki címet. Az őrjöngő taps tíz perc után sem akart szűnni, mi lett volna, ha tudják, hogy a győztes egy nappal korábban vízilabdában is bajnok lett?Számtalan legenda született a magyar sport történelmében, immár 177 olimpiai bajnoki cím szegélyezi a „sportnemzet” diadalútját, van azonban egy történet, amely kilóg a többi közül: Halassy Olivéré.
A „csodafedezet”, a „féllábú bajnok”, az „úszósport csodája”, vagy ahogy Újpest-szerte ismerték: „Oli” valóban példa nélküli jelenség volt a medencében. Egy gyerekkori baleset következtében elveszítette a bal lábszárát, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy három olimpián is részt vegyen a vízilabdacsapat tagjaként, és kétszer aranyéremmel térjen haza. De labda nélkül is legyőzhetetlen volt, tucatnyi magyar bajnokságot nyert úszásban, a mára elfeledett folyami versenyszámban kis túlzással még munkából érkezve is diadalmaskodott. A magyar sport legendás alakja máig tisztázatlan körülmények között hunyt el egy rablás során.
– Már egész tacskó korában úszott – mesélte az akkor már Európa-bajnok Halassyról büszkén a tiszthelyettes, vitézi címmel kitüntetett édesapa Az Ujság című lapnak 1931-ben. A család az angyalföldi Vilmos-kaszárnyában lakott, ahol Oli a tisztek gyermekeivel lubickolt egész nap az udvaron lévő úszómedencében. Ám úszás és vízilabda helyett akkor még a fociról álmodott. Örökmozgó gyerek volt, valódi zsivány, aki a villamosra is csak akkor volt hajlandó felszállni, ha az már elindult. Számtalanszor ugrott fel a mozgó járműre, egyszer azonban elszámította magát, és a kerék alá került. Térd alatt amputálni kellett a bal lábát. Kilencéves volt ekkor.
– Azóta műlábbal jár, de bizony olyan vidáman, hogy néha még táncol is vele – mesélte az apa. – Az úszásban nem hátráltatja egy csöppet sem, hiszen oly hatalmas kartempói vannak, amelyekkel mindent behoz, legfeljebb a startnál jelent valami kevés hátrányt, mert egy lábbal mégsem lehet akkorát ugrani, mint kettővel.
Halassy – előbb a Magyar Atlétikai Club, majd az Újpesti Torna Egylet versenyzőjeként – már tizenhét esztendősen a legjobbak közé verekedte magát, a „jóformán gyerekszámba menő versenyző” – ahogy az Esti Kurir nevezte – egymás után döntötte meg a rekordokat, és hamarosan a nemzetközi mezőnyben is bizonyított. Első világversenyén negyedik lett, a már felidézett párizsi kontinenstornán azonban hatalmas meglepetésre legyőzte riválisait. Addigra azonban már szinte csak kiegészítő sportként úszott, hiszen miután a magyar vízilabdázás legendája, Komjádi Béla meglátta a lehetőséget Halassyban, a „féllábú bajnok” váltott, és megmutatta, mit tud a labdával.
1928-ban az amszterdami olimpián a csapat még alulmaradt a döntőben Németországgal szemben, négy évvel később Los Angelesben azonban már senki sem állíthatta meg Halassyékat. Az 1936-os berlini olimpián aztán újra összeakadtak a németekkel, akik hazai medencében a legnagyobb favoritnak számítottak, de a nagy küzdelemben elért 2-2-es döntetlen – valamint a franciák későbbi legyőzése – azt jelentette, hogy ismét Magyarországé lett az aranyérem.
A két diadal között az újságok többször is megszellőztették, hogy Halassy a visszavonulást fontolgatja. – Valóban foglalkozom a visszavonulás gondolatával, éspedig azért, mert rövidesen megnősülök – árulta el a sportoló az Esti Kurirnak 1933 őszén. – Régi tapasztalat, hogy a nős ember nem tud száz százalékban a sportnak élni, én pedig nem szeretek félmunkát végezni. Van elég nálam fiatalabb versenyző, aki a helyemre áll – tette hozzá.
Elhatározásából azonban semmi sem lett, 1934 februárjában Antal Mancikával kötött házassága után még hat Eb-t nyert vízilabdásként és kilenc magyar bajnoki címet folyami úszásban. Még úgy is, hogy többször az edzések hiányára panaszkodott. Előfordult, hogy a civilben újpesti városházi tisztviselő csak a versenyre húzott úszónadrágot, és akkor is az utolsó pillanatban, amivel az őrületbe kergette riválisait. Mivel a szabályok szerint címvédőként nem kellett neveznie, öltönyben álldogált a Duna-parton, mintha csak nézőként érkezett volna, majd a rajt előtt ledobta hivatali ruháját, beugrott a vízbe, és megnyerte a versenyt.
– Sokat beszélnek rólam, és sokan vádolnak igaztalanul. Elismerem, a vízben ideges vagyok. De ha kijövök, mindent elfelejtek. Nem tudom, ez jó vagy rossz tulajdonság – mondta Halassy Az Est újságírójának, a korábbi olimpiai bajnok vívó Petschauer Attilának. A visszaemlékezések szerint a sportoló a küzdelem hevében nem tisztelt se barátot, se csapattársat, ami számos konfliktushoz vezetett az évek során.
A legnagyobb botrányt a kor másik – kétszeres olimpiai bajnok – klasszisával, Németh „Jamesz” Jánossal való összetűzése okozta. Jamesz 1936-ban azzal vádolta Halassyt, hogy a tréningeken inzultálja társait, amire a „csodafedezet” úgy reagált, hogy „az egyesületben mindenki előtt állónak érzem magam”. – Huszonötször voltam egyéni úszóbajnok, bennszülött vagyok Újpesten, és azt senki sem veheti rossz néven, hogy ambícióim vannak – tette hozzá. Egy év alatt azonban, úgy tűnik, rendezték a kapcsolatukat, hiszen 1937-ben már egyszerre tiltották el őket, amiért nagy egyetértésben szidalmazták a játékvezetőt.
Karrierjének végét egy betegség jelentette, amivel Halassy 1939-ben kórházba került. Egyes források szerint szívbelhártya-gyulladás miatt, mások a mandulaműtétje utáni vérmérgezésről írtak. Akárhogy történt is, „Oli” ezúttal valóban visszavonult. Döntésében szerepet játszhatott válogatottbeli mellőzése is – öregnek nevezték, hanyatló formájáról cikkeztek –, nem tágított azonban a medence mellől, bíróként és sportvezetőként dolgozott tovább. A világháború alatt felmerült, hogy átveszi a magyar válogatott irányítását, ám a hír kacsának bizonyult. A vészkorszakban – ahogy az Hajós Alfréd köszönőleveléből is kiderül – több zsidó sporttársának mentette meg az életét, saját pincéjének elfalazott részében bújtatva őket.
1946. szeptember 10. Ezen napon érte utol a legendás sportolót a végzet. Halassy részt vett az MTK klubülésén, az est további része azonban homályba vész. Ahány beszámoló, annyi változat. A rendezvény után valószínűleg egy barátjával étterembe ment, majd hazaindult – vagy az apósa kocsiján, vagy bérautón, a sofőrt ugyanakkor mindenhol Csikány Gyulaként nevezték meg. A Szent László út 137-es számú ház előtt egy autó vágott eléjük, és több lövést is leadtak a járművükre. A kocsiból fegyveres banditák pattantak ki, és Halassyék autóját követelték, ám a „bikaerős” sportoló nekiment a rablóknak, egyiküket leütötte, mire egy másik kétszer rálőtt. Ezt követően Csikányt is lelőtték, vagy addigra már halott volt, és Halassy éppen ezért támadt a „gengszterekre”, a részleteket sajnos nem tudni, az biztos, hogy mire a rablók a zsákmányolt autóval elhajtottak, mindkét férfi holtan hevert az úttesten.
A szeptember 11-ei újságok a szemtanúk elbeszéléseire hivatkozva még arról írtak, hogy az elkövetők szovjet egyenruhát viseltek. Másnapra aztán hirtelen kiderült, hogy a Vörös Hadsereg katonái nem felelhetnek ilyen rémtettek miatt, így a szenzációhajhász cikkeket is gyorsan áthangolták, a tettesek ekkor váltak egyszerű gengszterré. Az elrabolt autót kerekek nélkül, a Városliget bokrai között találták meg, néhány nappal később pedig az elkövetők egy részét is kézre kerítették, és előkerült a négy gumi is, talán túlságosan is nyilvánvalóvá téve, hogy semmiképpen sem orosz katonák akciójáról lehet szó.
Az igazságra sosem derült fény. És bár Halassy Olivér megérdemelte volna a valódi elkövetők felderítését, sokkal inkább járt volna neki még legalább ötven év a családja körében. A magyar sport egyik legnagyobb egyénisége, aki két sportágban is a csúcsra ért, 37 évesen hunyt el.
A Retrolimpia sorozat további részeit itt olvashatja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg április 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában!
