Kit bosszant fel, hogy egy megyényi területnek egyetlen praktizáló szemésze van? Hogy a neurológus doktornő asszisztencia nélkül dolgozik? Hogy egy egyszerű CT várakozási ideje négy hónap?
Csikós Attila
Ülünk a falu „bisztrójában”, a hegybe tartó út melletti ház előkertjében működő Lagúna teraszán, a ponyván kopog az eső, előttünk párásodik a sörösüveg. Borvidéken néha lúgosítani kell. Valaki mindenkit meghív egy fél Unicumra.
A házukat megveszik, mondja Zoltán, lebontják, és a helyükre skandináv villát bűvészkednek. Húsz éve nem voltam ilyen megengedő. Botrányt csináltam volna.
A szabadság kertről kertre járta be az országot annak idején is. Szinte észrevétlenül osonva, mint ez a macska is. Mi lett volna, ha Petőfi macska lett volna? – teszem fel az oktalan kérdést a lustán gomolygó felhőket nézve. Rárontana a rátarti madárra?
Idestova fél éve élünk falun. (Egy kedves barát, kolléga, ha nem sértődik meg e jelzőn, így írná: fél év faun.) A legmeglepőbb, hogy lényegében észrevétlen volt a változás. A jóba könnyű beleszokni, igaz.
Ötven évig vajon otthon voltam Pesten? Sokan megkérdezik, nem hiányzik-e. Azt szoktam mondani, hogy ami hiányzik, az belőle hiányzik már régen, s nem csak nekem.
Sorsok, fák, novellák és emberek tűnnek el észrevétlenül, míg mások megdicsőülnek a maguk végeláthatatlan és bántóan unalmas családregényeikben s a létüket, működésüket igazolni látszó borzalmas cselekedetekben.
Évek óta hallom barátaimtól, ismerőseimtől, hogy leköltöznek vidékre, kiköltöznek a városból, felköltöznek a hegyre. Mintha az élet csak igekötők kérdése volna. Végül persze valóban csak annyi, elhatározás kérdése.
Néztem a sarat, és tudtam, mit láthatok bele. Tudtam hatévesként, az érettségi után, az első könyvem megjelenésekor, aztán egyszer csak elfelejtettem. De most jó.
Elég sok fotót készítettem, anyámról, apámról, barátokról, nőkről, házakról és éjszakákról, az utóbbi időben magamról is. Aztán majd egyre kevesebbet fogok. Az életet majd nem zsánerekben akarom látni, hanem megnyugtató összefüggéseiben.
Szöllősi Mátyás könyvévben nosztalgia nélkül kénytelen szembesülni az olvasó a maga traumaélményeivel, és a megbocsátás vagy legalábbis a megértés lehetetlenségével, az élet újrakezdhetetlenségének tragédiájával.
Késő kamaszkorom, fiatal felnőtt éveimnek városa. Így, s mert jobbára ebben az évszakban jártuk utcáit, a nyár városa. Meg mert (ugye) „mediterrán”. Görög is meg szerb is, tehát „déli”. És persze igen „festői” is. Ki mit ért alatta.