„Mit tudtok ti? Háború van, emberek. És nem rátok, hanem azokra van szükség, akik nem hódolnak. Akik nem adják meg. Akik küzdenek. Bátrak.”
Csikós Attila
„Szóval ez itt neked már a Bach-korszak, mi?, üvöltött fel. A kis londoni reklámguru elérzékenyítve hazajön egy lázadás hírére, és rögtön Kufsteint kiált? Láttad, mi minden jó történt itt azóta, hogy Londonban urizálsz?”
Gyerekkorában szeretett vonattal utazni. Akkoriban sok mindent szeretett, amit ötvenévesen már megvetett és rühellt, de nem tudta eldönteni, hogy azért-e, mert akkor nem volt az életről semmi tapasztalata.
Ezt egy remek rendezőnek tudnia kell, a kapkodásból, a muszájból, az erőből elfogadtatott instrukciókból nem születik jó, de még sikeres előadás sem.
A két legfontosabb szó a magyar nyelvben az „és” és a „de”, mondta harminc éve Anikó, mondjuk, nem férnének bele Kosztolányi tíz legszebbjébe, de rajtuk múlik az életünk.
Senki sem tudta, honnan jött, ő pedig mintha nem tudta volna, merre tovább. Reggel érkezett, és leült a bánya meddőhányójával szemben az egyik ház kerítésének peremére.
Az ösztöndíj képes lesz-e hosszú távon, ha hidat nem is, de legalább kapcsolatot építeni eltérő felfogású közösségek, csoportok, táborok között?
A bolygónk jelentős része lángokban áll, fogyóban az édesvízkészletek, s gyáva, gyönge nemzetek, hatalmak hagyják, hogy így legyen, és mi, többiek majd megint egymásnak esünk.
A színház menő dolog. Nem menő viszont, ha „valakik” fentről leszólnak, s kihúzatnak jeleneteket, letiltatnak színészeket, ahogy sajnos erről is hallani történeteket…
Azért mert valami laza vagy magyar vagy liberális vagy nemzeti vagy a „miénk”, legyen bárki is az a mi, még sem helytálló nem lesz, sem igazi.