A zsíros kenyér az egyik legegyszerűbb és legnagyszerűbb étek lehetne, ha mindig jó lenne.
Gazda Albert
Mifelénk nem volt szükség a diócskázáshoz sem karácsonyra, sem lakodalmakra, megtették a dolgos hétköznapok közé ékelődő vasárnapok.
A hazánkban megtermelt nyúl 98 százaléka exportra megy, csak 2 százalékot fogyasztunk el itthon. Hiába, ezeknek a magyaroknak továbbra is csak a csirkemell kell! Meg a disznó!
A mádi borász etalonná, intézménnyé, tekintéllyé, egyfajta atyaúristenné avanzsált az elmúlt három évtizedben.
A krumpli önmagában is valami, nem véletlenül van neki filozófiája is. Vagyis volt.
Amikor a külföldről ideiglenesen hazánkba látogató látogatók azt kérdezik, hogy hol egyék meg a gulyást, akkor úrrá lesz rajtam a tanácstalanság.
Kiderült, hogy a zsíron, a vajon, a margarinon és rajtunk (szelíd természetünknél fogva) kívül is rengeteg mindent lehet kenyérre kenni.
A sparheltet hova állítsam be? – erre a kérdésre válaszoljon valaki üstöllést.
Előre szeleteltetni a kenyeret olyan – az igazit –, mint kihúzatni a dugót a borosüvegből. Mint felpattintatni a sörösdobozt.
Megtaláltam a tökéletest. A fantázianeve is az, hogy ropogós – hrusztjascsije, így írjuk magyarul –, és nem hazudik, valóban az.
Amikor gyerekkoromban elolvastam Fekete István két klasszikus ifjúsági regényét, akkor egyik pillanatról a másikra biztos lettem benne, hogy ha nagyobb leszek, akkor horgász és vadász is leszek.
Lehet, hogy csirkével, disznóval, tehéntejjel töltött k-európai buborékunkban fogalmunk sincs a világról!