Mivel nálunk, a faluban még egyetlenegy migráncs sem ütötte fel azt a fondorlatos, munkahely elvevő fejét, és még félméteres jeget sem kellett söpörnöm, mint a sarkvidéki Mexikóban, inkább zenét hallgatok.
Hegyi Zoltán
A magyar emberek szelíd többsége a gólyákkal van, és még tanul is tőlük, türelmet, alázatot és kitartást.
Azokban a kitüntetett másodpercekben, amikor Macondo-alsón éppen nincs felhőszakadás, kimerészkedem a kertbe. Bogarászok, szöszmötölök. Vagy éppen lepkészek.
Az ember egész életében mást sem tesz (mondjuk, itt az emberen magamat értem ultraspecifikusan), mint próbálkozik. Hogy jobb ember legyen, például. Oszt amikor becsődöl, akkor újra kezdi.
A szomszédasszonyom, aki hetvenhárom éves, és akivel a napokban együtt mentünk neki egy darab földnek, olyan sebességgel húzott el mellettem a szerszámmal, mintha gépesítette volna magát.
Ha a test néha még repül is, a lélek szinte már csak hálni jár bele, jeges veríték és forró hidegrázás, félelem mindentől, ami még jöhet.
Pompás egy bolygó ez, nincs még egy, ahol ember, állat és növény így élne egymásra utalva.
Némi kínok árán összedrótozom a DVD-lejátszót, mert már nem bírom ezt az átkozott néma csendet sem, és jöhetnek sorban a restanciák, az elzártságból adódó és fakadó elmaradások és a jóleső ismétlések.
Egy csalán marad csak talpon a vidéken, mert azon éppen katicabogarak párosodnak, rendes magyar petytyesek. Maradék partizánok a kínai invázió tengerében.
A baj konkrétan az, hogy a méhállomány nem csupán az én kiskertemben csappant meg látványosan, hanem szerte a világon.
Állítsuk át új barátainkat kukoricára, búzára és zöldre, imádni fogják és meghálálják. Biztosítsunk számukra megfelelő nagyságú területet a kapirgáláshoz és egyéb tornamutatványokhoz.
Állítólag áruló is vagyok, az árulók pedig éljenek kenyéren és vízen, és még jó, ha ezeken, a nevüket kisbetűkkel írják be a nagykönyvbe.