Kész szerencse, hogy a globális éghajlatváltozás csak valami bolsevista zöld humbug meg nemzetközi izé.
Hegyi Zoltán
Gyönyörködtet, hogy felnézhetek a cikázó fecskékre, mert még mindig nem hajlandók kipusztulni, holott az ember minden rendelkezésére álló eszközt bevetett azért, hogy ezt megtegyék.
Nem kellene hetekig ötven fokban napi tizennégy órát túráztatnod, unom, az idegrendszer is besokallt, épp az imént mondta.
A fecske a magyar néplélek szerves része, akár a gólya. De a nép lelketlenné vált, akár a császár, és leveri a fészket. A fecske emlékszik minderre.
A növények úgy használják a fényt, mint egy díva, vagy egy popsztár, beleállnak, keresik, és egy sajátos géncsoportot alkalmaznak annak megállapítására, hogy éppen verőfény van, alkonyat vagy generálsötét.
Néhány éve azt találtam ki, hogy kiköltözöm a veteményesbe olvasni. Magaságyások között a magasba. Két parcella között néhány sor.
Ő már így szocializálódott, a bankkártyája a barátja, a banké az élete és pánikrohamot kap, ha neadjisten elkallódik az iPhone-ja, mert abban van a fél élete.
Június 16-án, már ebben az évben, feltettem egy kérdést a Facebookon, így hangzott: hol voltál, mit csináltál harminc évvel ezelőtt, ezen a napon?
A törvény semmit sem ér, a jog dettó, a jogállam álom csupán. Elnyomók vannak, és elnyomottak, és passz, a többi maszlag.
Elindultam Macondóból, hogy részt vegyek a lányom esküvőjén, már csak Luca Brasi hiányzott, de ő nagyon.
Bemegyek a kocsmába egy sörre, mert vattát köpök. Meg ott legalább történik valami. Talán. Meg egyébként is. Itt legalább működik egy.
Ahelyett, hogy egy közepes méretű afrikai falu éves ivóvízszükségletét húznák le percenként a vécén, a Krisna-völgyben természetesen ökológiai gazdálkodás folyik.