Zsoltból, a beesett vállú, ragasztott szárú szemüveget, kockás inget és barna kordbársony nadrágot viselő hivatalnokból a felesége nézte volna ki a legkevésbé, hogy micsoda szexuális kalandjai voltak, ráadásul az ő hitvesi ágyukon.
Ez a generáció a rendszerváltás idején eszmélt önmagára, és egy szép, új világ ígéretébe szocializálódott bele. Mégis, a harmincadik éves érettségi találkozóra legföljebb örömtöredékek jutottak neki.
Olyan égszakadás kerekedett, hogy a kormányzó nem tudott átkelni az avatásra váró vadonatúj hídon. Attól tartottak ugyanis, hogy a hófehér paripa a mennydörgéstől megbokrosodik, és ijedtében egyenesen a folyónak rohan. Legalábbis így mesélte nagyapám.
A reggelinek elengedhetetlen része volt a cukrozott meleg tej. Egyforma bögrében kaptuk, amelyek piros-kék csíkozása tökéletesen passzolt a mellette lévő kistányérok hasonló színű és formájú mintázatához.
Egyedül az volt kérdés, hogy kinek kell mennie. Lali azt hajtogatta, hogy Gabesznak, elvégre ő a hunyó. Gabesz tiltakozott, hogy ő nem érzi felelősnek magát, hiszen az ódon bölcsesség szerint is a nő választ.
Évekkel később csillant meg újra a remény arra, hogy mégis megtanulhatok gitározni. Az egyik iskolatársam jóvoltából, aki legalábbis az én szememben virtuóz módon bánt a húrokkal.
A taxis nagydarab, kopasz ember volt. Robi arra gondolt, fölvethetné neki, hogy amennyiben nem ismeri a közlekedési szabályokat, úgy miért vezet taxit. De ezt túl erősnek érezte. Helyesebben ő érezte magát gyöngének a taxishoz képest.
Az ember alapvetően az idegeskedéstől szokott dadogni. Viszont én abba a kisebbségbe tartozom, amelyik nem attól. Nemcsak attól, nem föltétlenül attól. Hanem úgy általában véve mindentől.
Ha tudományos-fantasztikus regényt írnék, tél lenne benne, és csend és hó és halál. Elmúltak azok az idők, amikor a sci-fi az emberiség nagyszerű távlatairól és fölemelő lehetőségeiről szólt. Az eljövendő korántsem tűnik fényesnek.
Jókora kartondoboz érkezett, látszott rajta, hogy többször fölhasogatták, majd visszaragasztották és lepecsételték. Az is világossá vált, mit értenek Amerikában videojáték alatt.
Az asztal szélére kitett papírlapot olvasgattam, amelyre anyám az aznapi teendőimet listázta. Bevásárlásnál ügyeljek rá, hogy a tejeszacskó ne csöpögjön, és a kenyér Alföldi legyen.
Az egész annyira volt egyszerre szánalmas és tragikomikus, hogy amikor azt hallom, hogy Kádár-kor és szocializmus, elsőként mindmáig ez a magányos lakótelepi délután jut eszembe.
A minap eszembe jutott, hogy vajon emlékszem-e rá, mikor is ittam először sört. Nem kellett sokat töprengenem, nagyjából be tudtam határolni az időt.
Elveszettnek és magányosnak éreztem magam a nyüzsgő nagyvárosban, sehogy nem találtam a helyemet. Egészen ezerkilencszáz-kilencvenkettő április huszonharmadikáig.
Néhányan megírták már Áldásy Ignác történetét. Mármint azt a viszonylag keveset, amit tudni lehet. Krúdynak egy regényébe is belekerült. A rejtély ettől még nem lett kevesebb.