Ritkaság, hogy egy jelentős művész egy szerinte fontos jelenség ábrázolása helyett inkább a saját alkotói válságát tárja fel, ezúttal azonban minden jel szerint ez történik. Az üzenet félreérthetetlen: a háború rossz – barátok ölik egymást semmiségekért.

Erzsit mindenki csúfolta, mert ő nem sváb, egyedül ő nem járt a nemzetiségi néptáncra, pedig ő akart volna, de a szülei nem engedték, és pénzük sem lett volna a ruhabérlésre a fellépésekhez.

Tudják, ugye, hogy a címkézők a boldogtalanabbak. Gyanakodnak, méregetnek, fontolgatnak. A végén skatulyáznak. Muszáj nekik. Ezt várják tőlük.

Félek, mi lesz vele télen, ha nem tud bejönni a házba a hideg elől, meg ha nem lesz, aki enni adjon neki, csak a részeges gazdája.

Ez zene, mondtam Genának, amikor már hatodszor ment végig egymás után a Paint it black, ez odaver.

Annyi marad, hogy amikor nagyon hiányzik, akkor majd levehetem a könyvespolcról. És átkozottul hiányozni fog. Mert áldás volt, amíg itt volt.