Végel László az orosz invázióról, a kisebbségi magyar irodalomról és arról, hogyan fogadta a kormánymédia felől érkező kritikákat. Interjú!
Mára felfogom, mit jelenthet az élete közepén járó embernek egy várost, egy közösséget, egy hazát, egy életet a háta mögött hagyni.
Harminc éve, 1991. november 18-án esett el Vukovár. A történelem legtöbb találatot kapott városában a horvátok és a szerbek viszonya a mai napig fagyos.
Az életfogytiglanra ítélt volt szerb parancsnok még 3 éve nyújtott be fellebbezést a bírósági döntéssel szemben.
Én folyton csak „rossz ügyek” mellé állhattam, könnyű annak, akit folyton besorolnak. Még gondolkodnia sem kell, hova.
Kristýna Bartošová cseh rendező Ratko Mladic háborús bűnös barátját próbálta szembesíteni a srebrenicai népirtással.
Nem mindennapi esemény a világon, ha egy miniszterelnök önként lemond a posztjáról, mert háborús bűnökkel gyanúsítják meg.
Némi kínok árán összedrótozom a DVD-lejátszót, mert már nem bírom ezt az átkozott néma csendet sem, és jöhetnek sorban a restanciák, az elzártságból adódó és fakadó elmaradások és a jóleső ismétlések.
A harc sokak esetében már nem a túlélésért folyik – hanem azért, hogy bebizonyítsák, élnek.
Az ember egy idő után hajlamos haragudni arra, akivel őszinte volt. Azt gondolja, kiszolgáltatta magát neki, s a rá bízott titokkal a másik biztosan visszaél majd.
Az az alázat, az a büszkeség, amivel a horvát válogatott felküzdötte magát a második helyre, az tesz egy nemzetet igazán sikeressé. Hazánkban ez a harci kedv mintha hiányozna.