Időnként akkora köd ereszkedett a lakótelepre, hogy amikor tornaórán kimentek a salakkal borított iskolaudvarra focizni, hiába kispályán játszottak, nem lehetett látni a másik kaput. Legalábbis ő nem látta.
Hát persze hogy a gyerekkori karácsonyok a legszebbek! Olyankor még őszinte tud lenni a várakozás izgalma és felszabadult az ünnep öröme. Vagy ezt is csak utólag festi színesre az emlékezet?
Még tizenéves fejjel is mámorosnak találtam a karácsonyi családi együttlét első néhány óráját, pedig akkor már jobbára csak a társadalomból való kivonulás foglalkoztatott.
Az asztal szélére kitett papírlapot olvasgattam, amelyre anyám az aznapi teendőimet listázta. Bevásárlásnál ügyeljek rá, hogy a tejeszacskó ne csöpögjön, és a kenyér Alföldi legyen.
Mi nem mentősök akartunk lenni, hanem Indiana Jonesok, cowboyok, és egyéb haszontalanságok.
Fogalmam sincs, miért épp Gesztesi Károly halála. De itt ülök vasárnap reggel ölemben a laptoppal, és nem tudom magam túltenni rajta.
Amikor gyerek voltam, tehenek bőgtek, földutak kanyarogtak, meg poros téglarakások álltak a város szélein. Azoknak lehetett búcsúzóul viszlátot inteni.
Nincs mit szépíteni, az ember megromlik, nehéz lesz, sötét és durva. A szíve kihűl.