A Megfojtott virágok valóban nagyívű alkotás, de a játékidőt sajnos nem egy monumentális tabló felállításával, hanem egymáshoz hasonló jelenetek variálgatásával, fokozásával és szappanoperaszerű eseményfűzéssel éri el.
A „cancel culture” zsákutca, de nyugalom, előbb-utóbb vissza fogunk fordulni belőle, mert ilyen ez, kileng az inga, hogy aztán visszalendülhessen.
Annak az ordas dühnek a magyarázata gyanánt, amellyel az 1956-os pesti srácok emlékét nap mint nap meggyalázó Pesti Srácok Popper Péter ellen acsarkodnak, két elméletem is van.
Az 1906. június 20-áról 21-ére virradó éjszaka egy csapatnyi indián összetűzésbe keveredett a budapesti Kerepesi út 63. szám alatti szórakozóhely személyzetével.
Az esőerdőben, a nyugati civilizációtól nagyrészt elszigetelten lakó indiánok nagyjából a brazil népesség fél százalékát adják. Sokkal érzékenyebben a fejlett világból érkező fertőzésekre, mint a lakosság nagy része, hiszen a kevés kapcsolat miatt nem szerezhetik meg azt az immunitást, ami részleges védelmet nyújt a többség számára.
A hetvenes években mindenki indián szeretett volna lenni. Nem űrhajós, mert az űrhajósokat túlzásba vitték, és a sci-fi korszak csak később következett.
Az utolsó mohikánt és a teljes Bőrharisnya-sorozatot eddig csak ifjúsági átdolgozásokban adták ki magyarul – mostanáig.
A városban, ahová vezet a végzet, a főutcán néhány terasz mellett szinte kizárólag bankok, biztosítók, végrehajtók.