A cringe-re nehéz lenne kellően autentikus magyar fordítást hozni. Mert mit is mondhatnánk: különös, bizarr, kínos? Nem érezzük ezeket elég kifejezőnek.
Emlékszem, mennyire felháborodott osztálytársam azon, hogy a lájkolni szóalakot használtam írásban. Mentségére szóljon: 2010-ben kérte ezt ki magának.
Délnyugat-magyarországi lelemény? Honnan ered, hol ismerik?
Már a múlt századelőn létezett a magyarban a felugrálós kifejezés. Ez azt a vendéget jelölte, aki mindig indul, mégsem megy el.
Hát ki más segítene rajtunk, szegény magyarokon, mint a derék olasz fasiszták – mondom szigorúan történelmi nézőpontból.
Lehet étel, autó, nő, zene, helyzet, a médiában is fel-feltűnik.
Hatalmas tanárok a zsaruk, tudják ők, milyen stiló pörög mostanság, és ezt nem félnek felvállalni sem.
És Tripolisz? És mi köze mindehhez a Dzsumbujnak, valamint Tarr Bélának?
Dívik a kormánypártban és a sajtójában egy kedves szokás. Fideszes politikusok és újságírók gyakran becézik ellenfeleiket.
Miközben a grenadírmarsból nem lett gránátoskocka, és úgyahogy, de az eszcájg és a vájdling is tartja magát, addig mára a fröccs stílszerűen kiütéssel legyőzte a spriccert.
Legalábbis ami emberi kapcsolatainkat illeti.
Latinos nemzet voltunk, szerettük kiforgatni, szándékosan rosszul fordítani az antik eredetű mondásokat.
Értetlenül nézem, hogy amikor egy cég akciózik, az esetek 95 százalékában a „mínusz valahány százalék kedvezmény” fordulatot használják.
A pincérszlenggel nem tüntet ki akárkit a felszolgáló.
„Maga jön ki, örezsem”, „Herr Niemand”, héboljon szépen, „gyerünk már, doktor úr” – ilyeneket mondtak.