Az irodalom a bennünket körülvevő világ, a társadalom és az ember tükre, és aki képes mindezekről hitelesen mesélni, valós és hihető történeteket elmondani, folyamatokra, feszültségekre és megoldási lehetőségekre rámutatni, annak a szavára odafigyelnek.
Gyermekkorom boldog nyarai. A Velencei-tó a Balaton kistestvére. Ha partvidékén eltöltesz pár napot, egyből helyi polgárnak érzed magad. A Balatonra üdülni mennek az emberek, ide nyaralni hazajárnak.
Megérkeztél. Idejöttél közénk, kislegény. Nagyon vártunk. Vártak nővérkéid, szüleid, az egész család. Már régen elfelejtettük a nehéz perceket, amiket édesanyádnak okoztál az elején, olyan most már, mintha meg sem történt volna.
Doktor úr, mondta 1958-ban Fazekas bácsi, Magda lányom most kapott diplomát, szívesen megfestené a doktor urat, ha elfogadná. Családom ajándéka lenne.
Vajon kinek vagyunk a volt gyarmata, hogy meg tudott érkezni hozzánk ez a világcsoda? Van idehaza jó néhány család, ahol két, sőt három autó is van. És most itt a határtalan lehetőség a szegényeknek: egyetlen szemüveg elég egy családnak!
Az elém siető pincér széles mosolya és invitáló karmozdulata rögvest oldotta a feszültségem. Az első fizetés, kérdezte, arcán remény tükröződött, majd bólintásom még szélesebb mosolyra ösztönözte. Nehéz idők, mondta, jó, hogy van ok az ünneplésre.
Egy ismerősömnek megemlítettem, hogy olyan érzésem van, mintha figyelnének. Röhögött, hogy üldözési mániám van, de egy pasas állandóan feltűnt a környezetemben: utcán, üzletben, a munkahelyem előtt. A negyedik vagy ötödik alkalommal megszólított, hogy beszélni akar velem.
Megérthetjük-e mi egymást, magyarok? Most, hogy újra írhatok ide neked öthetente egy-egy kerti levelet, újra megpróbálom, hátha megértjük egymást. De ahhoz tudnunk kellene, hogy mi az az írás. Miért írunk? Hogyan írunk?
Az egyre fogyó zöld övezetében a teherautó, a keletnémet ipar egykori büszkesége hörögve próbálta legyűrni a legmeredekebb szakaszt, de egy elfúló szusszanás után a motor leállt.
Egyszer megdobtak egy kővel. Ez így kicsit biblikusan hangzik, igazából nem is követ kellene mondanom, kavicsot talán, bár nem tudom, az iskola salakkal borított udvarán volt-e kavics.
Kint harminchét fok volt. Az egyik állomáson sokáig állt a vonat, valamire várt, senki sem tudta és senki sem kérdezte, hogy vajon mire. Idehaza a vonatok időnként leállnak és várnak, télen is, nyáron is.
Mennyi közös munkára emlékszem másik nagyanyámnál is. A közös kapálások, amikor minket letettek a föld szélén, egy nagy pokrócon ültünk, jól látható helyen.
Hát így lesz vízszintes az ember. Lustaságból, restségből, észre sem veszi, és kész.
A barátom vitt el, aki ismerte a területet, nélküle talán meg sem találtam volna a tanyát. Az egyetlen földút, ami összekötötte a világ többi részével, hatalmas árkokkal és kátyúkkal volt tele, mintha szőnyegbombázták volna.
A riasztókészülék korunk idegesítő zajvilágának része, lopást, füstöt, tüzet, betörést jelez. Láss csodát, létezett a régmúltban is. Csakhogy merőben másképp.
