Ad még valamit a Fidesz, amit a honi közélet ellenzéki oldalán valamiért szokás kihagyni az egyenletből. Úgy a. Azt a bizonyos nemzeti büszkeséget.
Írással töltött óráimat tavaly őszig egy hozzám hasonlóan erős közléskényszerben szenvedő kakas kukorékolása színesítette folyamatosan. Ez válhatott volna számomra idegesítővé is, de a kakast egy idő után kifejezetten módszertani szövetségesemmé avattam.
Leszünk mi még olimpiát rendező, nettó befizető, nyugati menekülteket kitoloncoló középhatalom!
Keresem a magyarrá váló germán nyugdíjasok tömegét, de nem lelem őket sem a hírekben, sem a statisztikákban. Vidékjáró élményeimet ásom hát.
Minálunk a ne szólj szám, nem fáj fejem évszázados törvénye a túlélés záloga. Mi nem ütjük az orrunkat az elit dolgába. Minekünk addig jó, amíg felettünk döntenek helyettünk. Mi büszkén soha nem voltunk semmilyen párt tagja, minket nem érdekel a közélet. Nem állunk ki egymásért.
A rappelésre nem volt nehéz felkészíteni Vilmányi Benettet, a dadogás megtanulása viszont idegölő folyamat volt a rendező, Bernáth Szilárd szerint. Beszélgettünk a borsodi szegénységről és a tehetségkutatókról is.
A NER által hőn szeretett vidék kínlódik. A még vidékebb vidék pedig haldoklik.
Minden második ház üres, a behajtott tulipános spalettákon a fény se jár be. Lélekkel sem találkozom. Nincsenek kiköltöző nejlonparasztok, mert Budapesttől azért már fájó a távolság, de az európai nyugdíjasok sem vásárolták fel az elmagányosult portákat.
A fűtési szezon végéig a szomszéd településre kell iskolába járnia húsz alsós diáknak Nógrádkövesden, pedig az önkormányzat állta volna a költségeket. A tankerület nem is válaszolt nekik..
A társadalmi szolidaritás valami olyasmi, hogy ha a tanárok végre szolidárisak lennének saját magukkal, és magukra zárnák kívülről az iskolákat, akkor például a mozdonyvezetők bejelentenék, hogy kétnapos leállással támogatják a tanárok jogos akcióját.
Papp István történész urbánus-népi ellentétről és arról, mi a közös Bálint gazdában és Csurka Istvánban. Interjú!
Az Őrség kicsi és legkisebb települései villámgyorsan el fognak néptelenedni. Egy évtized, kettő talán. És nem marad utánuk semmi, csak jó esetben pár skanzenfalu, amelyeket felfedezett magának egy holland, esetleg osztrák
Gyulai Iván ökológus gömörszőlősi mintagazdaságában jártunk, ahol sokat lehet tanulni a fenntartható életmódról.
A városi gyerekek zacskóból eszik a cseresznyét, dobozból az epret, piszkét pedig boltban nem kapni. Galambszaros gangon szaladgálnak, szeretnének kutyát, de szóba sem jöhet, a körút tövében szívnak friss levegőt.
Álommeló! Országjárás közpénzből, zsákfaluról zsákfalura utazgatva körbenézni szerte-e hazát, aztán megírni a feljegyzést a főnöknek, hogy az újabb eredményes megtekintés során mit sikerült begyűjteni, meg becsatornázni – nyami.