Máig emlékezetes, milyen nagy port kavart pár évvel ezelőtt G. Fodor Gábor szíves közlése, amely szerint a polgári Magyarország csak politikai termék volt a Fidesz számára. Ennek bizonyára nem kizárólag az lehetett az oka, hogy a kormányközeli politológus mintegy írásba adta, amit addigra már sokan gondoltak az egykori jobbközép pártról. A megszólalás által keltett érzelmi hullámok jelentős részben valószínűleg annak voltak betudhatók, hogy az így búcsúztatott polgári Magyarország az utóbbi évek legrokonszenvesebb politikai eszméi közé tartozott.
Persze az, hogy pontosan mit is takar a polgári Magyarország, már 1998 és 2002 között sem volt teljesen egyértelmű. De máig kitartó hívei számára egy olyan ország megteremtésének igényét jelentette, ahol egyre kevesebben szorulnak rá az állami gondoskodásra, és egyre szélesebb rétegek képesek megállni a saját lábukon, illetve a maguk erejéből boldogulni. A polgári Magyarország a független, autonóm polgárok országa, akik a haza dicsőségére maguk szabnak irányt az életüknek, mivel nincsenek kiszolgáltatva a mindenkori hatalom kénye-kedvének.
2010 után kiderült, hogy az újból kormányra került Fidesz már nem a polgári Magyarország megteremtésében érdekelt, hanem éppen azt a Magyarországot igyekszik konzerválni, amelynek ellenpontjaként ez az eszme létrejött. Az alkotmányozó többséget szerzett párt dermesztő céltudatossággal építette le a központi hatalom korlátait, számolta fel a helyi autonómiákat és tette a politika lekötelezettjeivé a gazdasági élet szereplőit. Orbán Viktor kezében még azok az eszközök is a visszájukra fordultak, amelyek egy öngondoskodásra képes társadalom kialakulását segíthették volna elő.
Ennek legjobb példája a közmunka, amely a „segély helyett munka” elvének érvényesítése helyett nyomorban élő tömegek függőségben tartására és szavazatainak biztosítására szolgál. De említhetnénk az újabb fejlemények közül az állami fenntartású egyetemek némelyikének alapítványi formába történő kiszervezését is, ami hazánkban valamilyen rejtélyes okból nem az érintett intézmények autonómiáját növeli, hanem a kormányzat felettük gyakorolt közvetlen befolyását.
Arról sem szabad megfeledkezni azonban, hogy amikor a Fidesz homlokegyenest az ellenkezőjére cserélte korábbi politikai termékét, áttételes módon – fogalmazzunk így – a polgári Magyarország kis köreinek kialakulásához is hozzájárult. A gátlástalan hatalomgyakorlás, valamint az orbáni társadalompolitika évtizedes vakfoltjai egyre többeket győznek meg arról, hogy nem vethetik bizalmukat az államba, és nem várhatják tőle a boldogulásukat. A fiatalabb generációk már annak biztos tudatában dolgoznak, hogy tisztességes nyugdíjban úgysem lesz részük, ahogy elfogadható színvonalú egészségügyi ellátást is egyre kevésbé remélhetnek. A koronavírus első hulláma pedig azt is megmutatta, hogy válsághelyzetben a kormány csak saját barátainak és üzletfeleinek biztosít gazdasági mentőhálót. Aki tehát mérsékelni szeretné az élet hosszú távú kockázatait, az ma már tudhatja, hogy erről magának kell gondoskodnia, az állam nem fogja ezt megtenni helyette.
De a polgári Magyarország kis köreinek kialakulását az szemlélteti legjobban, hogy egyre többen vannak, akik az öngondoskodás mellett a számukra fontos közösségi célokra is hajlandók áldozni. Az Index-ügy például végképp nyilvánvalóvá tette, hogy aki a kormánytól független, kritikus nyilvánosságra vágyik, annak azt a saját zsebéből kell finanszíroznia. A gyakorlatban ez egyfajta „kettős adóztatást” jelent – akik az ellenzéki szerkesztőségek fennmaradását biztosítják, azok adóforintjaik révén a kormánypropaganda működéséhez is kénytelenek hozzájárulni –, ráadásul online sajtótermékek esetében a támogatók olyan tartalmakért fizetnek, amelyekhez nagyrészt ingyen is hozzáférhetnének.
Mégis egyre többen tesznek olyasmit, ami pár évvel korábban elképzelhetetlennek tűnt: saját pénzükből tartanak fenn állami hirdetéseket sohasem látott orgánumokat. Ha pedig a kormány megvonja a támogatást a mélyszegénységben elő gyerekek felzárkóztatásáért dolgozó szervezettől, azt is összedobják – lásd az Igazgyöngy Alapítvány esetét. Ahol a kormányoldal Soros-hálózatot vizionál, ott a valóságban már-már erejükön felül teljesítő, öntudatos polgárokat találunk.
Ezek a polgárok persze kisebbségben vannak, ezért marad mindig kisebbségben a polgári Magyarország is. Ezt helyesen mérte fel Orbán Viktor 2002-es vereségét követően. Ezért ma már egészen más termékkel házal, nem is sikertelenül. Mégis megvannak a maga érdemei a polgári Magyarország létrehozásában – hiszen abban a kétes dicsőségben lehet része, hogy az a kevés, ami ma ebből az eszméből megvalósul, az ő rendszerével szemben valósul meg.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!
