Több szempontból is tanulságos volt látni, hogyan követte a hazai közvélemény az amerikai elnökválasztás november 4-e után kibontakozó drámai – bár egy idő után inkább cirkuszi – végjátékát. Az, hogy a politikai szekértáborok olyan hévvel szurkoltak Donald Trump, illetve Joe Biden győzelméért, mintha Magyarország sorsa múlna az eredményen, különös talán, de összességében mégis érthető. Annál nehezebb viszont minden további magyarázat nélkül megérteni azt, ahogy a sajtónak a kormány közvetlen irányítása alá tartozó része tálalta az eseményeket.
Azt persze tudjuk, hogy Magyarország régóta nem művel diplomáciát abban az értelemben, amelyből a „diplomatikus” kifejezés származik. Ezzel együtt sem magától értetődő azonban, miért kellett a fideszes médiának – a puszta csalódottság kifejezésén túl – Trump kampánystábjának értelmezését átvennie, amelyet a Republikánus Párt prominensei sem feltétlenül osztanak. Vagyis miért kellett rögtön a „Biden csalással győzött” narratívába beleállnia, amikor számos más magyarázat is kínálkozott volna – például az, hogy hiába pörgött az elmúlt négy évben az amerikai gazdaság, a koronavírus kiütötte az elnök kezéből a hatalmat (ami valószínűleg közelebb áll az igazsághoz). Mindezt nem magyarázza önmagában, hogy szépíteni kellett Orbán Viktor sokadik jelentős külpolitikai tévedését, aki úgy fogadott Trump győzelmére, hogy bevallottan nem volt B terve.
A kormánypárti propagandagépezetnek sokkal inkább egy – fogalmazzunk így – elvi és egy gyakorlati oka lehetett arra, hogy az amerikai alt-right körökkel kórusban csalást kiáltson. Az elvi okot legegyszerűbb úgy összefoglalni, hogy hűnek kellett maradnia az általa épített populista világképhez. Populizmus alatt persze számtalan különböző dolgot érthetünk, de a kifejezésnek van egy szűkebb jelentése, amely jól lefedi Orbán és Trump politikájának közös vonásait. A populista politikusok nem vetik el a népképviselet alapelvét, de azt állítják, hogy a népet csakis ők képviselik legitim módon, míg minden más politikai erő idegen hatalmi érdekeket szolgál (a mély államét, a washingtoni „mocsárét”, a globalistákét, Sorosét, Brüsszelét és így tovább). A nemzetközi hatalmi elit és a nép szembeállítása igen hatékony fogalmi eszköz, amely azt is lehetővé teszi, hogy olyan vezetők mutatkozzanak elitellenesnek, mint az ingatlanmilliárdos Trump vagy az az Orbán Viktor, aki már harminc éve a hazai politikai elit meghatározó szereplője, és ennek közel felét kormányon töltötte.
A populisták tehát bizonyos értelemben mindig egyfajta kisebbségi pozícióból politizálnak, mivel végtelenül erős hatalmi struktúrákkal hadakoznak. De közben mindig többségben vannak, mivel állításuk szerint a népet, a normális embereket, a „csendes többséget” képviselik. Ezért nem fordulhat elő, hogy csak úgy veszítenek: ha győznek, akkor a nép akarata érvényesül, ha viszont nem, akkor valakik meggátolták a nép akaratának érvényesülését, csalással vették el a csendes többségtől az őt megillető győzelmet (lásd még: „a haza nem lehet ellenzékben”). Gyakorlatilag ez a logika mozgatta Trumpot, és ez mozgatta a vádjait kritikátlanul átvevő Fidesz-közeli médiát is. Ha ő a jó fiúk közé tartozik, akkor nem lehet, hogy csak úgy egyszerűen elveszítette a választást.
Van azonban egy ennél jóval gyakorlatiasabb szempont is, amellyel számolnunk kell. Amit a napokban láthattunk, az valószínűleg nem volt más, mint annak a főpróbája, hogyan tálal majd a kormánypárti média egy esetleges ellenzéki győzelmet. Ez nem feltétlenül a konkrét választási csalás vádjának előrángatását jelenti, bár ennek is megvan itthon a maga hagyománya: két különböző oldalról ugyan, de ez a gyanú mind a 2002-es, mind a 2018-as választás után felmerült (hozzátéve, hogy 2018-ban a kormányzó Fidesznek sokkal inkább lett volna lehetősége rendszerszintű választási csalás elkövetésére, mint 2002-ben az ellenzéki szocialistáknak). Abban azonban biztosak lehetünk – már csak a populizmus logikájából adódóan is –, hogy ha egyszer az ellenzék képes lesz győzni egy országgyűlési választáson, azt a fideszes sajtó úgy fogja bemutatni, mint ami a nép akarata ellenére következett be; mint amihez a nemzetközi hatalmi elit tevőleges beavatkozása kellett.
Ha ez így lesz, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy Orbán Viktor nem akarja átadni a hatalmat. Az viszont egészen biztos, hogy esetleges veresége után a Fidesz abban lesz érdekelt, hogy előre megkérdőjelezze a következő – várhatóan többpárti, tehát eleve ingatagabb – kormány legitimitását. Különösen akkor, ha ez a bizonyos kormány elszámoltatásban, a médiaviszonyok kiegyensúlyozásában, a választási rendszer reformjában vagy egyéb nagy volumenű közjogi átalakításban gondolkodik – márpedig mi másban gondolkodhatna a mostani ellenzék?
Bármilyen távolinak tűnjön is ez a lehetőség, abból már most ízelítőt kaptunk, mire számíthatunk kormányváltás esetén. Hiszen ha a fideszes sajtóban még Donald Trump sem veszíthet a nép akaratából, akkor hogyan is fordulhatna ez elő Orbán Viktorral?
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg november 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/46. számban? Itt megnézheti!
