Választási törvényt módosítani másfél évvel a soron következő országos megméretés előtt – legalábbis a pártok többségének egyetértése nélkül – finoman szólva nem elegáns. Választási törvényt módosítani egy járványhelyzet kellős közepén, amikor annak nemhogy az érdemi megvitatása lehetetlen, de még tüntetni sem szabad ellene, egyenesen minősíthetetlen. Aki pedig a kettőt egyszerre követi el, az egészen biztosan veszélyben érzi a hatalmát, és mindenre kész a megtartásáért.
Ilyenformán a Fidesz által nemrég az éj leple alatt benyújtott törvénymódosítás egy beismerő vallomással ér fel. Más kérdés, hogy az eszköz ezúttal azt a célt szolgálja-e, amire szánták.
A választási törvény aktuális farigcsálása alapján ahhoz, hogy egy pártnak országos listája lehessen, az eddigi 27 helyett immár 50 választókerületben kell egyéni jelöltet állítania. Ez pedig minden valószínűség szerint egy listára fogja terelni az ellenzéki pártokat, mert még ha elméletben nem is lehetetlen, hogy a 106 egyéni választókerületben akár két ellenzéki lista szereplői is megegyezzenek a koordinált jelöltállításról, a gyakorlatban ez aligha kivitelezhető (s ha a kormánypárt a „független” Volner János módosító javaslatát elfogadva 71-re emeli ezt a számot, az végképp eldönti a kérdést). Korántsem magától értetődő azonban, hogy a közös lista kikényszerítése annyira hátrányos helyzetbe hozná az ellenzéket.
A közös listán való indulás mellett eleve nyomós érvek szólnak. Nem csupán az, hogy a választók egyre nagyobb hányada várja ezt a pártoktól – sőt ennek egyes felmérések szerint további mozgósító hatása is lehet –, hanem az is, hogy a rivális listák hiánya kiküszöböli az ellenzéki formációk nyilvános versengését. Így az ellenzék pártjai ahelyett, hogy egymást gyengítenék, a kormány kritikájára fókuszálhatnak, és jóval koncentráltabb, egységes kampányt folytathatnak, ami szintén nem mellékes szempont egy ennyire erőforrásszegény helyzetben. Ráadásul így garantáltan lesz közös ellenzéki miniszterelnök-jelölt is – a közösködést időközben a pártok deklarálták is –, márpedig enélkül aligha képzelhető el ellenzéki siker.
A közös listán való indulás persze sokak ízlésével ellenkezik: a legtöbben a teljes „összegyurcsányozódástól” féltik az ellenzéket. A volt miniszterelnök pártja azonban így is, úgy is az ellenzéki együttműködés része, a kormánypropaganda pedig így is, úgy is mindent megtesz „a háttérben meghúzódó Gyurcsány-szál” felmutatásáért – függetlenül a listák számától. Mostantól viszont a pártoknak sokkal könnyebb a még vonakodó szavazóik számára is megmagyarázniuk a közös listán való indulást, hiszen a kormányra mutogathatnak. S általában véve is nehezen érthető, miért mentesíti a Fidesz az ellenzéket az „egy vagy több lista” stratégiai dilemmájának súlyától, amelyen jó szokása szerint még sokáig rágódhatott volna ennél fontosabb kérdések tematizálása helyett.
Nem tudhatjuk, nem fogják-e ezt a módosítást hamarosan továbbiak követni, hogy az ellenzéki pártok ne élvezhessék sokáig annak relatív előnyeit.
Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy a választási törvény módosítása jelenlegi formájában nem az ellenzékre nézve ártalmas igazán, hanem a magyar politikai kultúra egészére nézve.
Ha volt valami, ami hatalmas kárt okozott a rendszerváltás utáni magyar politikában, az a kétblokk-rendszer túl korai kialakulása és megszilárdulása. S ezt a kártételt tovább tetézte, hogy a kétblokk-rendszer 2010-es összeomlását követően az Orbán-kormány nem a plurálisabb, többpárti berendezkedést erősítette, hanem egy olyan választási rendszert vezetett be, amely mára lényegében „helyreállította” a korábban felborult kétpárti logikát.
Politikaelméleti közhely, hogy a győztest erősítő választási rendszerek jellemzően kétpárti berendezkedést eredményeznek. Azt pedig legjobban az Egyesült Államok példáján láthatjuk, hogyan vezet ez a berendezkedés – különösen a tömegmédia kiteljesedésének korában – minden korábbinál kompromisszumképtelenebb politikához és végletesebb társadalmi megosztottsághoz. 2010-et követően Orbán Viktor feltehetőleg a centrális erőtér hosszú távú fenntartásában volt érdekelt, az általa bevezetett választási rendszer viszont végül egy táborba terelte a Fidesz jobb- és baloldali ellenzékét. Összességében tehát nem is annyira Orbán hatalmának bebetonozásához járult hozzá, mint inkább a kompromisszumképtelenség és a megosztottság bebetonozásához.
Ami tehát nem is olyan rossz hír az ellenzéknek, az annál rosszabb a magyar politikai közösség egészének. Nevezetesen hogy a választási törvény módosítása végképp természetesnek láttatja azt, ami nem természetes: a különböző irányultságú ellenzéki pártok közös listán való indulását.
Félreértés ne essék, a kormányváltáshoz szükség van az összefogásra, az összefogásnak pedig legitim – sőt immár szükségszerű – eszköze a közös lista. Sohasem téveszthetjük azonban szem elől, hogy kormányváltásra éppen azért van szükség, hogy ez a fajta kétosztatúság többé ne tűnjön természetesnek. Ezt főként akkor nem szabad elfelejtenünk, ha az ellenzéki összefogás eléri a célját.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/47. számban? Itt megnézheti!
