Tessék továbbmenni, nincs itt semmi látnivaló – hallhattuk minden alkalommal az elmúlt években kormányoldalról, amikor egy-egy újabb médium szűnt meg (Népszabadság, Magyar Nemzet, Heti Válasz), lehetetlenült el újságírói felmondások miatt (Vs.hu, Index), vagy került a Fidesz közvetlen irányítása alá (Origo, Tv2). Azt az érvelést is kívülről fújjuk már, amely azt hivatott alátámasztani, hogy ezek az esetek a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolják a magyar sajtószabadság állapotát. Hiszen hogyan is sérülhetne ott a sajtó szabadsága, ahol ennyi ellenzéki sajtótermék működik – és itt felsorolás következik a még létező kormánykritikus hírportálokról, heti- és napilapokról (az utóbbinál már csak az egyes szám indokolt). És ahol továbbra is bárki leírhat bármit, ahogy a jelen cikk is szabadon értekezhet a sajtószabadság kérdéséről egy, a kormánytól független lap hasábjain.
Ebben természetesen van is valami, de fontos látnunk, hogy ezek az érvek csak akkor működnek, ha a sajtószabadságról egyfajta igen-nem kérdésként gondolkodunk: olyan fekete-fehér ügyként, amelyben nem léteznek átmenetek, nem jelenhetnek meg a szürke árnyalatai. Ebben az esetben viszont valószínűleg csak a legkeményebb diktatúrában beszélhetnénk arról, hogy veszélyben van a sajtószabadság (vagy épp ellenkezőleg: még a legdemokratikusabb országban is azt kellene mondanunk a kisebb-nagyobb jogsértések láttán, hogy a sajtó nem szabad).
Ez a megközelítés tehát könnyen félrevezetőnek bizonyulhat, főként ha tudatosan félrevezetésre használják. Hiszen éppen Orbán Viktor rendszere kínálja a legékesebb bizonyítékát annak, mennyi anomália övezheti a sajtó működését ott is, ahol vannak független szerkesztőségek, és nem börtönzik be az újságírókat.
Sokkal célszerűbb ezért a sajtószabadságról mint olyan skáláról gondolkodnunk, amelynek különböző fokozatai vannak. Ez a szemléleti különbség nagyban hasonlít ahhoz, amelyről a „demokrácia kontra diktatúra” dilemma kapcsán már ebben a rovatban is többször szó esett. Ha az utóbbit szintén merev igen-nem kérdésként kezeljük, az Orbán-rendszer értelemszerűen nem fog diktatúrának minősülni, szemben az olyan valódi diktatúrákkal, mint a Rákosi- vagy akár a Kádár-rendszer.
Ha viszont a demokrácia és a diktatúra közötti tartományra is egyfajta skálaként tekintünk, amelynek megvannak a maga fokozatai, akkor már joggal érvelhetünk amellett, hogy Magyarországon a demokrácia igenis jelentősen sérül. Nem beszélhetünk ugyanis jól működő demokráciáról ott, ahol a kormánypárt arra használja fel a rendelkezésére álló erőforrásokat és hatalmi eszközöket, hogy szisztematikusan torzítsa a politikai versenyt, ezzel betonozva be akár évtizedekre vezető pozícióját.
Ugyanígy a sajtószabadság esetében is megvan a lehetőségünk arra, hogy elkerüljük a politikai cinizmus szkülláját (Magyarországon a sajtószabadsággal minden a legnagyobb rendben) és kharübdiszét (a média mindenütt politikai nyomásnak van kitéve, miért is lenne ez itt másként?). Ehhez mindössze annyit kell tennünk, hogy a skálának nem kizárólag a végpontjára összpontosítunk, vagyis a véleménynyilvánítás szabadságának nyílt és közvetlen eltiprására. A sajtószabadság ott is komolyan sérül, ahol a kormányzat közvetett eszközökkel éri el lapok bezárását és újságírói műhelyek megszűnését, illetve a színfalak mögött hozzá közel álló szereplők tulajdonszerzése révén gyakorol befolyást egy-egy szerkesztőség munkájára. Ahogy nemcsak a tisztességes versenyt, de a sajtó szabadságát is korlátozza, ha az állam a legfontosabb hirdetők egyikeként lép fel, az adófizetők milliárdjait használva fel saját propagandájának finanszírozására és a médiapiac egészének torzítására.
Ráadásul ahhoz, hogy negatív irányba történő elmozdulásról beszélhessünk a sajtószabadság skáláján, egyáltalán nem muszáj valamiféle feltételezett ideális állapotból kiindulnunk. Bőven elég, ha a jelenlegi helyzetet az Orbán-rendszer kezdeti fázisához, vagyis a 2010–2014 közötti időszakhoz mérjük. Addigra a baloldali médiatúlsúly napjai már leáldoztak, és a Fidesz viszonylag kiegyensúlyozott helyzetet alakított ki a hazai médiapiacon (saját lapjainak létrehozásával, valamint a kereskedelmi televíziók híradóinak pacifikálásával).
A 2014-es választás után viszont a kormány számos orgánumot maga ellen fordított a reklámadó ötletével, majd a 2015-ös G-nap során addig kiépült médiaportfóliójának egy részét is elvesztette. Erre adott reakcióként indult meg az a nagy menetelés, amely többek között az M1 propaganda-hírtelevízióvá alakításával, a megyei napilapok egységes hadrendbe állításával és több ellenzéki sajtótermék felvásárlásával, átfordításával vagy bezáratásával járt. Mindemellett pedig a sajtószabadság hazai állapotának fokozatos, ámde határozott romlásával.
Megszerezni, megszállni, megregulázni: így összegezhető ma a Fidesz médiapolitikája. Amit hiba lenne kizárólag az újságírószakma belügyének tekinteni. Hiszen a sajtó hű tükre annak, ami az országban zajlik – nem is feltétlenül az, ami megjelenik benne, hanem ahogyan a kormány viszonyul hozzá. Vagyis már rég nem a sajtószabadság, hanem a saját szabadságunk az igazi tét.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/31. számban? Itt megnézheti!
