Amikor a dolgok kezdenek túlságosan bonyolultnak látszani, mindig érdemes emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a hátterükben álló alapelvek többnyire igen egyszerűek. Amikor kezdjük úgy érezni, hogy a lassan az egész világgal hadban álló magyar kormányzati politika végképp kaotikussá és értelmezhetetlenné vált, mindig érdemes emlékeztetnünk magunkat arra, milyen egyszerűen leírható a miniszterelnök által követett legfontosabb alapelv.
Orbán Viktor politikája gyakorlatilag nem szól másról, mint saját mozgásterének folyamatos bővítéséről, illetve az így szerzett mozgástér megőrzéséről.
Erre fűzhető fel a hazai közélet elmúlt tíz évének alakulása, és ez alapján tudjuk legkönnyebben megérteni azt a csatát is, amely jelenleg az európai uniós hadszíntéren zajlik.
Lehet, hogy visszatekintve könnyű az „érett orbánizmust” belelátni mindenbe, ami 2010 és 2020 között történt, de ez az időszak korántsem volt teljesen homogén. Ha 2010-ben már ott is lapult a fiókban a nagy terv a magyar állam totális megszállására, Orbán Viktornak először fokozatosan tesztelnie kellett, hogy pontosan meddig is mehet el. Talán őt magát is meglepte, milyen könnyen fogadta el pártja és a tágabb kormányközeli elit, valamit a magyar társadalom a személyes hatalomgyakorlásának útjában álló korlátok lebontását. Ez alól egyedül Simicska Lajos jelentett markáns kivételt, de kettejük nyílt háborúskodása végül Orbán kiütéses győzelmével zárult. Vagyis míg a 2010 és 2014 közötti időszak eseményei a miniszterelnök formális-közjogi mozgásterének maximalizálásaként írhatók le, addig a 2014 után történtek informális mozgásterének maximalizálásaként.
Ez a belpolitikai megközelítés azonban aligha lehet teljes nemzetközi kitekintés nélkül. 2010 körül még sokan hitték, hogy a miniszterelnök törekvése a belső korlátok lebontására azért nem teljesedhet ki, mert az ország uniós tagsága egyfajta külső korlátot jelent számára. Eleinte Orbánnak is fokozatosan tesztelnie kellett, hogy meddig mehet el „Brüsszellel” szemben – pontosabban hogy milyen mértékig rugaszkodhat el a különböző tagállami érdekek közötti lavírozás íratlan szabályaitól.
De talán még őt magát is meglepte, mennyire nem tudtak mit kezdeni a kölcsönösen előnyös alkukhoz és kompromisszumokhoz szokott szereplők az általa képviselt konfrontatív stílussal. Ez nem jelenti azt, hogy Orbán ne hajlott volna bizonyos kompromisszumokra: éppen az általa – elsősorban Németországgal – kötött különalkuk vették elejét annak, hogy az unió bármely szerve vagy intézménye érdemben fellépjen a magyar jogállamiság szisztematikus leépítésével szemben. Így viszont az EU-tagság nemhogy semmiféle korlátot nem jelentett számára, de az uniós források révén hatalmának megszilárdításához és a személyéhez kötődő üzleti körök feltőkésítéséhez is hozzájárult.
Csakhogy előbb-utóbb minden hatásra születik valamilyen ellenhatás. Ez jól látszik Magyarországon is, ahol a korlátok nélküli orbáni hatalomgyakorlás egységbe terelte az ellenzéki pártokat. Ez persze önmagában még nem garancia a sikerükre, de már az is beszédes, hogy a lényegében program és stratégia nélküli egységes ellenzék legalábbis versenyképesnek tűnik a Fidesszel szemben. Ugyanígy uniós szinten is elérkezett az a pillanat, amikor a nettó befizető tagállamok többsége megelégelte, hogy az általuk biztosított források Orbán Viktor autoriter politikáját finanszírozzák. A tervezett jogállamisági mechanizmus természetesen nem kizárólag a Magyarországon és Lengyelországban tapasztalható anomáliák ellen irányul, de ez a két ország volt az, amelyik azt magára vette, és egészen az uniós költségvetés vétójának belengetéséig elment a megakadályozása érdekében.
Ez a látszólag érthetetlenül drasztikus lépés Orbán Viktor részéről nagyon is érthetővé válik, ha abból indulunk ki, hogy a miniszterelnök az évek során kiharcolt mozgásterét védi: közvetlenül az európai és közvetett módon a hazai mozgásterét. Ezzel pedig radikális eszközökkel ugyan, de éppen az uniós status quót védelmezi.
A jogállamisági mechanizmus elfogadása ugyanis az integráltabb unió felé tett lépésnek tekinthető, míg Orbánnak addig van mozgástere, ameddig az EU a jelenlegi széttagolt, lazán integrált formájában működik.
Vagyis míg Orbán híveit a diktatórikus „Brüsszel” ellen hangolja, addig azért küzd, hogy az unió továbbra is olyan közösség maradjon, amelyben akár egy vagy két tagállam is blokkoló kisebbségként léphet fel a többségi akarattal szemben.
Ezt pedig azoknak is érdemes figyelembe venniük, akik attól tartanak, hogy ezzel a huzavonával Orbán Viktor Magyarország kivezetését készíti elő az Európai Unióból.
Hiszen a miniszterelnök bolond lenne kilépni abból a lazán integrált EU-ból, amelyben sokkal nagyobb a gazdasági-politikai mozgástere, mint azon kívül.
Vagyis ha valakit tényleg a küszöbön álló huxit réme tart rettegésben, az legjobb, ha annak drukkol, hogy Orbán elérje a célját a vétóval való fenyegetéssel.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Pápay György Több a zászló című rovatának elemzéseit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/48. számban? Itt megnézheti!
