Legalább hárommillió évre lesz szükségük az emlősöknek ahhoz, hogy miután kiirtottuk magunkat, evolúciójuk helyrehozza az ember okozta károkat. Ez az időtartam sokszorosa annak, amióta a Homo sapiens egyáltalán létezik a bolygón.
Bizonyos értelemben az emlősök csak magukat okolhatják vesztükért, hiszen a tömeges kipusztulásukat okozó ember egy közülük. Miután megjelenésük után 130 millió évet a dinoszauruszok másodhegedűseiként töltöttek (és nagyjából a mai cickányoknak megfelelő fejlettséget értek el), az őshüllők 66 millió évvel ezelőtti kihalása után villámgyorsan hihetetlen változatossá fejlődtek. Ez a változatosság azonban – úgy tűnik – nem menti meg őket attól, hogy egyik legfiatalabb fajuk, az alig 300 ezer éve létező ember sokuk teljes pusztulását okozza.
Ez a kezdő bekezdés minden cikk bevezetője lehetne, amely a fajok kipusztulásán kesereg. Most azonban egy konkrét számítás áll a háttérben, hiszen evolúcióbiológusok megpróbálták megbecsülni, hogy az általunk kipusztított emlősfajok „pótlására” mennyi időre lenne szüksége az evolúciónak – magyarul milyen nehéz lenne befoltozni az általunk okozott sebeket. Persze ezen nem szabad azt érteni, hogy a kihalt fajok egyszer majd újra megjelenhetnek (hiszen az szinte kizárható, hogy az evolúció kétszer ugyanazt az utat járja be), inkább az ember miatt kihalt fajok „evolúciós örökségének” értékét igyekezték érzékelhetővé tenni.
Akkora várost építettek a rovarok, mint az Egyesült Királyság | Magyar Hang
Brazília civilizációtól távol eső vidékén a gízai piramisokkal megegyező korú termeszvárakat találtak.
Csak az utolsó jégkorszak óta több mint 300 emlősfaj kipusztulásáról tudunk, többségük vesztében tevékeny részünk volt. Legismertebb áldozataink a mamutok, a gyapjas orrszarvú, az erszényes farkas, de sok más, talán kevésbé látványos, ám ökológiai szempontból esetleg fontosabb emlős is eltűnt a földről az elmúlt évezredek során. És itt koránt sincs vége a kihalásoknak, hiszen a jelenleg létező 5500 emlősfaj negyede veszélyeztetett.
Matt Davis, a dániai Aarhusi Egyetem kutatója az amerikai tudományos akadémia által kiadott PNAS című folyóiratban megjelent tanulmányában úgy becsüli, hogy az általunk okozott evolúciós károk három-hétmillió év alatt állhatnak helyre.
„Olyan súlyos sebeket ejtettünk saját evolúciós családfánkon, amelyet egyszerűen képtelenség helyrehozni az emberiség által belátható időtávon belül” – nyilatkozta a kutató a The Atlanticnak.
A becslésben nem minden kihalt faj azonos súllyal szerepel, hiszen evolúciós történetük is elérő hosszúságú. Manapság például a törpe háromujjú lajhár a legveszélyeztetettebb emlősfaj, de története evolúciós léptékben nem nyúlik olyan régre vissza – hiszen csak kilencezer éve vált le legközelebbi rokonáról. Ellenben a földimalac az egyetlen túlélője egy egykoron népes, és a fő leszármazási vonalról már 75 millió éve levált emlőscsoportnak. Így a törpe lajhár kihalása nem jelentene nagy törést az emlősök családfáján, de a földimalaccal egy teljes ág veszne el.
David Attenborough szerint már a láthatáron van a civilizációnk összeomlása | Magyar Hang
A legnagyobb ember által előidézett katasztrófával nézünk szembe, amely több ezer év óta a legnagyobb fenyegetés: a klímaváltozás – állítja a világhírű brit természettudós.
Hogy megfoghassák a kihalt emlősökkel elvesző evolúciós múltat, a kutatók először felrajzolták a minden emlőst magába foglaló családfát egészen 130 ezer évvel ezelőttig, a pleisztocén földtörténeti kor késői szakaszáig. Erről a családfáról ezután kiemelték a kihalt fajok leszármazási vonalait, és meghatározták ezen ágak összhosszúságát.
Eszerint az általunk okozott evolúciós károk három-hétmillió év alatt állhatnak helyre, és ha így folytatjuk, fél évszázad alatt újabb 1,8 milliárd év törzsfejlődése lesz az enyészeté.
Természetesen ezek az ágak egymással párhuzamosan fejlődtek, így nem volt szükség évmilliárdokra az emlősfajok létrejöttéhez – és a helyükbe lépő új fajok kialakulásához is csak évmilliók kellenének.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az ember jellemzően a legnagyobb testű emlősökre vadászott – hiszen ezekből lehetett a legtöbb táplálékhoz jutni. Ezért halt ki szinte kivétel nélkül az ősi megafauna minden képviselője: a mamutok, az óriás tatuk, óriás lajhárok, kardfogú tigrisek és társaik.
Csak Észak-Amerikában öt elefántfaj élt, mára viszont csak három maradt az egész világon (az afrikai elefántot manapság két elkülönült fajként kezelik). Márpedig, érvel Matt Davis, éppen a nagy testű állatok leszármazástörténete képviseli a legnagyobb értéket, amely ezzel mindörökre elveszik. „Akkor sem tudtuk volna hatékonyabban pusztítani az emlősök leszármazási sokféleségét, ha fogalmunk lett volna az egészről” – értékel keserűen a szakember.
Már a vaskorban is ittak sört Svédország területén | Magyar Hang
Nagyüzemi sörfőzés nyomaira bukkantak régészek a Malmö és Lund között fekvő, a koraközépkorig virágzó dél-skandináv kereskedőközpontban, Uppakrában.
Az evolúciós örökség egy dolog – hívják fel a figyelmet más kutatók –, de az emlősfajok ökológiai szerepe a jelen krízis szempontjából még fontosabb. Amikor egy faj kihal, azzal az összes olyan állat- és növényfaj túlélési esélyeire hatást gyakorol, amelyek kapcsolatban állnak vele. Vannak olyanok, amelyek ennek rövid távon „örülnek”, például, ha egy ragadozójuk tűnik el, mások pedig azonnal kárát látják, mert esetleg a legfőbb táplálékállatuk veszett el. Ilyen szempontból akár az evolúciós értelemben legfiatalabb faj is központi szerepet játszhat egy ökoszisztémában.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 24. számában jelent meg, 2018. október 26-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 24. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
