Sugárzó édenkert Csernobil lezárt körzete

Csernobil lezárt körzetében 33 évvel az atomkatasztrófa után virágzik a természet: paradicsomi körülmények plutóniummal nyakon öntve.

Valami olyannal van dolgunk, ami még sosem fordult elő ezen a bolygón – mondja Valerij Legaszov professzor, a Kurcsatov Intézet kutatási igazgatója az HBO Csernobil című minisorozatában. A dokumentarista igényű, a valóságot ismeretterjesztő fikcióvá alakító széria a csernobili atomerőmű 1986-os balesetét dolgozza fel, elsősorban a tragédia szörnyű hatásait enyhíteni kívánó szereplőkre fókuszálva. Ezzel azonban szükségszerűen a politikai önkényről és az elnyomó rendszerek működéséről is tudósít, amelyek Csernobil esetében bizonyították, az emberbe ivódott félelem legalább olyan veszélyes, mint a légkörbe került izotópok.

A balesetet a szovjet vezetés egészen addig igyekezett elhallgatni, amíg a sugárzás Európa több pontján is mérhetővé vált, a titkolózás és a módszeres félretájékoztatás pedig tovább súlyosbította a helyzetet, és csak a valódi válságkezelők szakértelmének köszönhető, hogy végül sikerült elkerülni az egész kontinenst veszélybe sodró atomtragédiát. A katasztrófa politikai hatását illetően a robbanás idején az SZKP főtitkári tisztét betöltő Mihail Gorbacsov úgy fogalmazott, minden bizonnyal Csernobil volt a Szovjetunió összeomlásának valódi oka. A kármentésben részt vevők közül mára szinte mindenki meghalt, az ország széthullott, a sugárzás azonban még évezredekig velünk marad. Az atomerőmű 30 kilométeres körzete lezárt terület, ott emberi életnek csak elvétve találni nyomait, az állatvilág számára az elhagyott zóna idilli környezetté vált – paradicsomi körülmények, apró szépséghibával.

1986. április 26-án, szombaton hajnalban, 1 óra 23 perckor gőzrobbanás történt a Csernobil és Pripjaty között lévő Vlagyimir Iljics Lenin-atomerőmű 4-es blokkjában. Konstrukciós hibák és emberi mulasztások sorozata vezetett a történelem legnagyobb nukleáris katasztrófájához, amelynek során hatalmas mennyiségű sugárzó anyag szabadult a levegőbe. A felrobbant erőművet elsőként egy betonszarkofággal fedték be, amely azonban hamar repedezni kezdett, félő volt, hogy beomlik, így 2016-ra egy második, immár acélból készült szerkezetet építettek a reaktor fölé. A kupola száz évig óvja meg a környezetet a sugárzástól.

Az atomerőmű körüli terület Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező Sztalker című filmjének lezárt zónájára emlékeztet, ahol a természet (és egy ismeretlen erő) visszavette a hatalmat az embertől, akit ezernyi csapda vár, ha mégis bemerészkedik a körzetbe. A valóság nem kevésbé költői, bár a lezárt területen különös folyamatok figyelhetők meg az állat- és növényvilágban, nincs tudományos konszenzus a sugárzás természetre gyakorolt hatását illetően. Az atomerőműtől néhány kilométerre elterülő fenyőerdő a balesetet követő napokban elvesztette addigi mélyzöld színét, és vörösesbarna árnyalatot öltött, a sugárzás következtében fellépő változásról kapta később a Vörös-erdő nevet.

Bár a fák egy részét ledózerolták, és újakat ültettek helyükre, máig ez az erdő a lezárt zóna legszennyezettebb része, ahol a katasztrófa szemmel látható nyomot hagyott a természeten. Nem mindenhol ilyen egyértelmű azonban a helyzet. A baleset után húsz évvel készült ENSZ-jelentés felhívta a figyelmet arra, hogy a csernobili körzetbe lassan visszaköltözött az élet, az élővilág minden korábbinál sokszínűbbé vált. Beszámolók szerint a zónában felbukkant hiúz, farkas, barna medve, ázsiai vadló és jávorszarvas is. Az ukrán kormány a sugárszennyezettség ellenére 2007-ben vadvédelmi övezetté nyilvánította a csernobili körzetet.

– Amikor elmentek az emberek, visszatért a természet – fogalmazott a sérült reaktor körüli területen dolgozó biológus, Denisz Visnevszkij. A tudós szerint a radioaktivitás negatív hatásai nem olyan jelentősek, mint az ember hiánya. A természet reneszánszáról alkotott véleményét Szerhij Gasak ukrán ökológus is osztja. Tanulmányaiban rámutat, hogy a csökkenő sugárzási szint mellett az állatvilág sosem látott fejlődésnek indult. Az egyedek többségén megfigyelhetők ugyan a sugárzás genetikai hatásai, Gasak az elváltozások ártalmas biológiai jelentőségét nem látja bizonyítva. A vadvilág egyértelmű bővülése pedig azt jelzi számára, hogy az emberi beavatkozás hiánya sokkal nagyobb hatással van az állatokra, mint a sugárzás.

Anders Møller, a Dél-párizsi Egyetem, és Timothy Mousseau, a Dél-karolinai Egyetem professzora a zóna madarain végzett, évtizedes kutatásaik során a fentiekkel szinte mindenben ellenkező megállapításra jutottak. Több tanulmányukban is kifejtik, hogy a háttérsugárzás okolható az állatokon kialakult komoly mutációkért: deformált test, kisebb agy, fakóbb tollazat. A károsodott egyedek vagy beteg utódokat hoznak világra, vagy terméketlenek lesznek, és hamar elpusztulnak. A tragédia harmincadik évfordulóján publikált – Fuisz Tibor István, a Magyar Természettudományi Múzeum Madárgyűjteményének főmuzeológusa által a múzeum blogján összefoglalt – cikkükben egyetlen fajra, a kakukkra fókuszáltak. Vizsgálataik alapján kiderült, hogy a szennyezett területen élő egyedek nagyobb hányada képtelen a faj nevét adó hang megfelelő ideig tartó ismétlésére, amely elengedhetetlen a párválasztáshoz. Mivel a kakukkolás nem tanult ismeret, hanem elsősorban genetikailag van kódolva, a kutatók úgy vélik, az erősebb háttérsugárzásnak kitett madarak nem csupán fizikai kondíciója, de genetikai állománya is gyengébb az egészséges területen élő társaikéhoz képest.

Møller és Mousseau eredményeit több kollégájuk is kritikával illette. Jim Smith, a Portsmouth-i Egyetem professzora szerint egyes madárfajok azért fogyatkoztak meg a zónában, mert emberek hiányában csökkent a táplálékul szolgáló rovarok száma. Smith a Current Biology című szaklapban megjelent, másokkal közösen jegyzett cikke kapcsán hangsúlyozta, számos állatfaj esetében emelkedő egyedszámról beszélhetünk, a farkasok száma például hétszerese a csernobili körzettel összevethető méretű vadvédelmi területek populációjának. – A vizsgálatok alapján meggyőződésünk, hogy a vadvilág jelenleg jobb állapotnak örvend, mint a katasztrófa előtt – fogalmazott Smith.

Az ellentmondások között nehéz lenne biztos kijelentéseket tenni, talán egyet kivéve: hosszú idő áll még a tudomány rendelkezésére, hogy konszenzus szülessen. A katasztrófa elhárításáért felelős, korábban idézett Valerij Legaszov a sorozatban Mihail Gorbacsovval beszél telefonon, a főtitkár azt akarja tudni, mikor hárul el végre a veszély, mire a professzor azt feleli: a területet beborító plutónium-239 felezési ideje 24 ezer év, tehát fogalmazzunk úgy, nem a mi életünkben.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!