Szúnyoginváziótól félünk, rovarapokalipszist okozunk

Június közepén talán még sosem látott szúnyoginvázió volt Magyarországon. Az időjárás kedvezett a kikelésüknek, akik így számtalan nyaraló életét keserítették meg. Sorban jöttek a lakossági panaszok szúnyogirtást követelve, holott az invázió részben az emberi tevékenység következménye, a vegyi szúnyogirtás erőltetése pedig beláthatatlan ökológiai katasztrófával fenyeget.

Bár objektív mércéje nincs annak, hogy mikortól lehet szúnyoginvázióról beszélni, a lakosság és a hivatalok saját benyomásai alapján a probléma olyan súlyos volt nyár elején, hogy a gyérítéssel 2013 óta foglalkozó Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság 1,5 milliárd forintot különített el erre a célra, 700 településen végeztek gyérítési munkát. (Cikkünk korábbi verziójában az szerepelt, hogy az ellenzéki vezetésű Hódmezővásárhelyen és Szegeden nem végeztek állami forrásból gyérítést – ezzel szemben ott is végeztek többször is, csak volt olyan kör, amelyből kimaradtak, mondván, hogy máshol súlyosabb a helyzet. Ekkor végeztettek irtást az önkormányzatok saját forrásból, az esetekből pedig politikai vita lett – a szerk.) Folyóparton, tóparton, de az egész ország területén is az elviselhetőt meghaladó mértékű volt a szúnyogcsípések száma, noha a várható invázióra a szakemberek már május közepén felhívták a figyelmet.

Jó hír, hogy tavasz vége, nyár eleje a csúcspont, azaz, mostantól kezdve kevesebb vérszívó idegesítő megjelenése várható. Az, hogy honnét lehetett előre tudni, hogy ennyi szúnyog fogja megkeseríteni az emberek életét, az időjárási viszonyokból kikövetkeztethető. Erősen csapadékos május volt – az év elején elmaradt téli vízmennyiséget is kipótolta –, és rá hirtelen jött a felmelegedés. A csípőszúnyogok lárvái vízben kelnek ki, tehát számukra vízfelületre mindenképpen szükség van. Paulovkin András rovarász és egészségügyi gázmester szerint laborban 30 fok feletti hőmérsékletű vízben mindössze egy hét alatt elérik a kifejlett állapotot, míg alacsonyabb hőmérsékleten több ideig tart a fejlődés: életfolyamataik, mivel saját testhőjüket nem képesek jól szabályozni, alacsony hőfokon lassabbak, magasabb hőfokon gyorsabbak: 20 fok felett képesek 1 hónap alatt kikelni, azaz ennyi idő, míg a petéből kifejlett rovar lesz, 25 fok felett erre két hétre van szükség.

Magyarországon 50 honos csípőszúnyog faj él, ezen kívül szinte biztosan megtelepedett már három invazív is, köztük a népnyelvben tigrisszúnyognak elkeresztelt ázsiai szúnyog is, amelyik a honos fajoktól eltérően nappal is támad, és amelyik potenciálisan 22-féle kórokozót is terjeszthet akár, így a zika-vírust, a nyugat-nílusi vírust és a sárgaláz vírusát is, hogy csak az ismertebbeket említsük. Azt is jó tudni, hogy a szúnyogok többsége, ahogy a csípőszúnyogok hímjei is, növényi nedveket fogyasztanak, a vérre a nőstény szúnyognak „mindössze” a peték érleléséhez van szüksége (sőt, bizonyos fajok még szívott vér nélkül is képesek petéket rakni, melyek akár 10 évig is képesek megmaradni). Különböző állóvizekben (kövek felületi mélyedéseiben, házagaiban, vagy akár eldobott konzervdobozban, gumiabroncsban, cserépaljakban) nagyon könnyen ki tud fejlődni a szúnyoglárva, és ezeken a helyeken jóval kevesebb természetes ellensége van, ami táplálékul fogyasztaná.

Amikor szúnyogirtásról vagy hivatalosabban -gyérítésről beszélünk, érdemes tudni, hogy senkinek sincs szándékában az összes szúnyogot kiirtani, az ugyanis a táplálékláncból való eltűnésük miatt ökológiai katasztrófát okozna; a szakemberek már egy 80 százalékos hatékonyságot is elfogadhatónak ítélnek. A szúnyogok táplálékforrásul szolgálnak egy sor fajnak: halaknak, gőtéknek, gyíkoknak, pókoknak, denevéreknek, madaraknak. Mint azt Kiss István biológus elmondta, a gőtéknek mind lárvái, mind vízben tartózkodó kifejlett példányai fogyasztanak szúnyoglárvát, Paulovics Péter biológus szerint pedig egy törpedenevér például, ha egyetlen este csak csípőszúnyogot fogyasztana, akkor nagyjából 1500 példányt pusztítana el (ehhez képest sokszor direkt kérik a kilakoltatásukat a lakóépületükből).

A vegyi irtószer ráadásul egészen biztosan mérgezi nem csak a szúnyogokat, és nem csak az összes többi ízeltlábút, hanem a gerincesek képviselőit is: a méreganyag alkalmazott dózisa ugyan nem veszélyes a melegvérű állatokra és így az emberre sem, ám hosszú távú hatásai feltérképezetlenek. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület felhívása szerint „hosszú távon akár az emberekre nézve is veszélyes egészségkárosodást okozhatnak”. Az alacsonyabb testtömegű állatokat pedig egy alacsonyabb dózis is megmérgezheti: elég, ha mérgezett rovarokat esznek. A méreganyag emberre való veszélyességéről (deltametrin, piperonil-butoxiddal vegyítve) újra és újra fel-fellángol a vita. Pár nappal ezelőtt Solymáron a lakók kérésére lefújták a vegyi irtást, és elképzelhető az is, hogy 2020-tól egyáltalán nem lehet majd az Európai Unióban ezt a körülbelül 40 éve változatlan összetételű és hatásfokú vegyi irtást levegőből folytatni. Az irtást irányító katasztrófavédelem ezzel kapcsolatban azt közölte a 24.hu-val, hogy mintegy 40 százalékban már most is földi úton valósul meg az irtószer kijuttatása, ezt a módszert pedig nem érinti a tiltás.

A vegyi irtással kapcsolatban még a Magyar Tudományos Akadémia is fontosnak tartotta 2018 őszén hangsúlyozni, hogy alig minden ezredik elhullott rovar szúnyog, azaz: „bizonyítottan sok az ökoszisztéma-szolgáltatásokban jelentős” méhféle, pillangóféle, valamint egyéb rovar, és rovarevő gerinces állat pusztul el. Mályi László madarász egyenesen úgy fogalmazott, hogy

a rovarok nem eltűnnek, hanem kiirtjuk őket, és ezzel éhhalálra ítéljük a madárfiókákat is.

Saját megfigyelése szerint szúnyoggyérítés után öt napig alig hallható madárcsicsergés, és jelentős behatásokat szenvednek el a gyíkok, kétéltűek is. Mint az MTA 2006-os kutatása megállapította: csak minden ezredik az irtás során elpusztított rovar szúnyog.

Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság cikkünkre reagálva a következőt közölte: A szóban forgó MTA-vizsgálat egy 13 éves kutatás eredménye. A 2006-os kutatás során egy azóta már betiltott irtószert és betiltott technológiát vizsgáltak. Ma ezt az eljárást az egész Európai Unió területén tilos alkalmazni. Mind az Európai Uniós, mind a hazai szabályozások célja az, hogy méheket és más rovarokat kímélő technológiával és módszerrel menjen végbe a szúnyoggyérítés. A kifejlett szúnyogok elleni kémiai permetezéshez használt hatóanyagot rendkívül alacsony dózisban alkalmazzák, mindössze 0,6-1 grammot juttatnak ki hektáronként, tizedét a mezőgazdaságban alkalmazott mennyiségnek. Ennek köszönhetően csak az érzékenyebb rovarokra van hatással, a rovarevő madarak nem maradnak táplálék nélkül a szúnyogirtást követően sem. Az irtószerből azért permeteznek ki csak ilyen kis mennyiséget, mert a rendkívül részletes vizsgálatok, kísérletek és tanulmányok során egy olyan optimális dózis meghatározása volt a cél, ami a legkisebb mértékben terheli a környezetet. Ebben a mennyiségben az irtószer a szúnyogokra és azokhoz hasonlóan érzékeny rovarokra veszélyes, mint például a muslicákra, vagy repülő levéltetvekre. Az irtószer nagyon instabil, fény és hő hatására lebomlik, így nyáron kijuttatva a szabadban néhány órán belül elveszti a hatását. Azon rovarok, amelyek találkoztak az irtószerrel és nem olyan érzékenyek, mint a szúnyogok, nem pusztulnak el, kiheverik a sérülést, hiszen az irtószer gyorsan kiürül a szervezetükből, nem kumulálódik. A kémiai szúnyoggyérítést, vagyis az irtószer földi, vagy légi permetezését kizárólag a települések belterületén lehet végezni, így szó sincs teljes rovarpusztulásról.

Az MTA ezen kívül kiemelte, hogy mivel nincs megfelelően feltérképezve, hogy a szúnyogoknak hol vannak a tenyészőhelyeik, így sokszor késnek a vegyi jellegű beavatkozások, vagy eleve csekély találati pontosságúak. Mindezek azt mutatják, hogy a vegyi, akár légi, akár földi szúnyoggyérítés igazából elsősorban a lakosság megnyugtatására szolgál, hosszabb távon viszont a következmények beláthatatlanok az ökoszisztémára. Az MTA több osztályának közös állásfoglalása szerint koncepcióváltásra van szükség a védekezésben:

országos monitorozás, biológiai gyérítés, rendszeres élőhely-térképezés, akkreditált laboratóriumok, szakértői gárda kiképezése, a lakosság megfelelő tájékoztatása és bevonása lehetne megoldás a nyári szúnyoginváziók elleni védekezésben.

A vegyi szúnyogirtás tehát több szempontból is rossz módszernek tekinthető: nem jó hatásfokú, mérgező a teljes állatvilágra, de főleg az ízeltlábúakra, így ha tudományosan nem is bizonyítható, hogy közvetlenül hatna a gerincesekre, de gyakorlatilag éhhalálra vagy koplalásra ítélik őket, anélkül pedig például a madarak nem csak a fiókáikat nem tudják felnevelni, de még a madárszülők élete is veszélybe kerülhet. A biológiai szúnyogirtásra annál nagyobb szükség lenne, ez viszont sokkal drágább, hiszen ez entomológus szakember segítsége nélkül elképzelhetetlen, kimondottan szúnyogokkal foglalkozó entomológus szakirányú képzés viszont nem folyik az országban, sem a vízügyi igazgatóság nem fordít a tenyészőhelyek feltérképezésére megfelelő figyelmet.

A biológiai szúnyogirtás azt jelenti, hogy a vízben már kikelt, lárvaállapotú szúnyogok tenyészőhelyébe egy táplálékként elfogyasztható, baktérium által termelt mérgező toxint juttatnak be. Ez a bebábozódás előtt álló lárvákra, bábokra és a kikelt imágókra, azaz kifejlett szúnyogokra nem hat, mert ők már nem, illetve máshogy táplálkoznak, ráadásul, ahogy korábban volt szó róla, ideális körülmények között egy hét elég ahhoz, hogy petéből teljesen kifejlődjön a szúnyog.

Legjobb lenne a szúnyogokat természetes ellenségeikre bíznunk: ám az egész világon, és így Magyarországon is katasztrofális, kihalás előtti mértékű a különböző fajok egyedszámának visszaesése. Szó szerint megmérgezi az ember a folyóvizeit, a földet és a levegőt is, és erre még csak rátesz egy lapáttal a tudatlanság: bár egy fecske évente egy kilónyi szúnyogot fogyaszt el (ami fél-, egymillió szúnyogot jelent), rendszeresek a híradások arról, hogy az emberek leverik a fecskefészkeket, sőt, van, amikor jegyzői utasításra (!) pusztítják el az egyébként védett faj fészkeit. A hazai molnárfecskepopuláció már 60 százalékos, a parti fecskék pedig közel 70 százalékos visszaesést szenvedtek el, pedig a régi magyar szólásmondás szerint is: nyúl agarat, szúnyog madarat nem szívesen lát. Az emberek a pókoktól is sokszor betegesen irtóznak, holott a pókháló egyúttal természetes szúnyogcsapda is.

Mégpedig várhatóan a globális klímaváltozás negatív hatásai között a szúnyogok egyedszámának megnövekedésére is számítanunk kell. A legjobb rovarölő ugyanis a hosszú, hideg tél, amiből egyre kevesebb van, ráadásul egybefüggően folyamatos fagypont alatti hőmérsékletű tél is egyre kevésbé várható. A korai tavaszodás, a tovább tartó ősz, a hirtelen érkező jelentős csapadék, és a szinte minden átmenet nélkül ránk törő, mediterrán jellegű hőség mind-mind kedvez a szúnyogok fejlődésének. (A házi szúnyog áttelelni majdnem bárhol tud, 4-8 fokon: pincében, kamrában, de akár repedésekben is.)

Ha a felszíni vizeink hőmérséklete emelkedik, akkor csökkenni fog az oxigénszint is, ami a szúnyoglárvák szempontjából indifferens ugyan, ám a halak számára pusztító hatással bír. A globális felmelegedés csak egy dolog, környezeti katasztrófa küszöbén állunk, sőt, van, aki szerint benne is vagyunk a hatodik kihalási eseményben, ez pedig pont a szúnyogokat és lárváikat előszeretettel fogyasztó természetes ellenségek egyedszámának visszaesését is jelenti, így több kikelt szúnyogot is.

Járványügyi szempontból is, ha nem is veszélyes a helyzet most, az lehet később: a malária újra felütheti fejét hazánkban, pedig azt 1959-re már egyszer sikerült felszámolni, nem is beszélve az egzotikusabb betegségekről. Ne bántsuk hát a madárfiókák fészkeit, sem a gyíkokat, denevéreket, gőtéket, pókokat: segítenek nekünk (sajnos mindegyikük egyedszáma vagy csökkenőben, vagy egyenesen vészesen fogyatkozóban van). A vegyi irtás ellen viszont az élővilág és magunk védelme miatt fel kéne lépnünk, inkább más módszerekkel kéne védekezni a szúnyogok csípései ellen - szűrhető le a megkérdezett szakértők véleményéből.